Valódi toleranciaünnepnek ígérkezett a BLM-et képviselő angolok és az LMBTQ-t képviselő németek nyolcaddöntős párharca, amely csakhamar BLMBTQ-ban olvadt össze, hiszen mindkét gárda térdelt, és mindkét csapatkapitány álszivárványos karszalagban pompázott. A meccsen sokáig óvatoskodva próbálták elkerülni a hibázást az ellenfelek, de az angolok végül levegőben és szárazföldön is hatékonyan be tudtak jutni a német kapu elé, kivívva hazai pályán a továbbjutást.
Meglehetősen óvatosan kezdett mindkét csapat, már ami a bátor támadást illeti, egyaránt inkább a másik hibájára vártak, és a légi fölény megszerzésére törekedtek. A németek támadóbban léptek fel a meccs elején, a 8. percben Werner robogott a kapu felé, majd az őt üldöző Rice-szal együtt elhasaltak. Az angol védő besárgult az akár pirosgyanús húzásért, a kaputól alig 18 méterre elvégezhető szabadrúgást viszont rendesen elszámolták a németek, és nem lett semmi a túlgondolt lehetőségből. Negyedóra múltán visszalőttek az addig jobbára tétlen angolok is, Sterling löketét tolta ki Neuer. Innentől az angolok vették át a kezdeményezést, de odáig nem fajultak a dolgok, hogy igazi frontot nyissanak a német kapunál, nem tudtak eljutni komoly helyzetig.
Az angolok negyedórájának letelte után ismét német offenzíva indult, Werner bombázott az angol kapusba közelről, és jöttek a légitámadások. Az angolok csapatkapitányát, elvileg kiváló csatárát, Harry Kane-t nemcsak a csapat erősebb negyedórájában, hanem úgy általában nem lehetett észrevenni az első félidőben; amikor keresték őt labdával, akkor is simán feláldozta a jó beadásokat a német védőknek.
Megtörténhetett volna a német áttörés a második félidő elején, amikor egy kipattanót Havertz küldött vissza kapura, de a léc alá tartó lövést Pickford elérte. Próbálkoztak a csapatok, keresték a hézagot az ellenfél védelmén, de senki sem akart kockázatot vállalni a túlzott kinyílással. Egyre inkább klasszikus egygólos meccsnek kezdett kinézni a párharc, miközben határozott belépőknek sem volt híja. Annyit tudtak ráújítani az első félidős teljesítményükre a németek, hogy átvették a vezetést labdabirtoklásban, de önmagában ezért nem jár továbbjutás.
Német szigor. Fotó: MTI/EPA/AP/Frank Augstein
Az angolok az 1966-os világbajnoki döntő óta nem verték meg tétmeccsen a németeket, a ’96-os angliai Eb-n pedig éppen ellenük estek ki az elődöntőben. A történelmi sikerhez vezető útjuk első komoly lépéséhez bő tíz perccel a rendes játékidő vége előtt jutottak el. Grealish kiadta balra a labdát, onnan Shaw laposan visszaküldte középre, a bent szemfülesen érkező Sterling pedig Gintert megelőzve a hálóba kotorta. A németek számára nem ismeretlen ezen az Eb-n, hogy a hajrában teperniük kell az egyenlítésért, és most is kétségbeesett rohamozásba kezdtek. Müller lábában ott volt a túlélés reménye, Havertz passzából egyedül futhatott kapura, ám kulcspillanatban rosszul célzott, mellé.
Rüdiger a német védelem gyenge pontja volt. Fotó: MTI/EPA/AP/Frank Augstein
Jött is a büntetés, az angolok ismét agilisan benyomultak a német védvonal mögé: most az előző gólpasszt adó Shaw indította a baloldalon Grealish-t, aki középmagasan középre adott, az egész meccsen tulajdonképpen semmit nem csinált, de most Neuerrel egyedül otthagyott Kane pedig ügyesen befejelte. Még kétségbeesettebbé váltak a német támadások, ívelgettek az utolsó töltényig, hivatalból hittek benne, hogy sikerülhet, de valójában látszott az arcukon: tudják, hogy vége.
ANGLIA–NÉMETORSZÁG 2:0 (0:0)
London, Wembley stadion
gólszerző: Sterling (75.), Kane (85.)
Facebook
Twitter
YouTube
RSS