Deutsch Tamás: „Magyarország olimpiát is képes lenne rendezni, de csak széles társadalmi egyetértéssel”
Komoly sikerrel ért véget Budapesten a 15. Maccabi Európa Játékok, ahol a 49 aranyérmet és összesen 100 érmet nyerő magyar csapatot csak a vendégként meghívott amerikaiak előzték meg az éremtáblázaton. Szervezési szempontból is kifogástalan volt a tíznapos esemény, amelyet Deutsch Tamás, a Játékok védnöki testületének vezetője a „legek Maccabi Európa Játékának” nevezett. Vele beszélgettünk szervezésről, a sport közösség- és értékteremtő erejéről, zsidó hagyománytiszteletről és a budapesti olimpia lehetőségéről.
Milyen házigazda volt Magyarország a Maccabi Játékokon, milyen hírünket viszi a világba?
Túlzás nélkül mondhatom, hogy Magyarország, a magyar zsidó közösség és Budapest kifogástalan házigazdája volt az eseménynek. Felejthetetlen élményekkel távozik a magyar résztvevőkön túl mintegy 2100 külföldi sportoló és 2800 vendég. A szervezéssel kapcsolatban minden előzetesen megfogalmazott célunkat teljesítettük, hiszen a 15. Maccabi Európa Játékok a legek játéka volt: hétezer akkreditációs kártyát adtunk ki az újságíróktól az önkéntesekig, a biztonságiaktól a versenybírókig. Igazi logisztikai nagyüzem volt ennek a hétezer embernek a koordinálása a tizenegy világszínvonalú versenyhelyszín és a kiváló szállodák között. A Maccabi Játékok alapvetően egy amatőr sportesemény, profi sportolók jelenléte mellett, de döntően amatőrök részvételével. A sport által identitást erősítő zsidó közösségi élményt adni – ez a Maccabi Játékok filozófiája, és ezt megélték a vendégek is. Persze az mindig az alapvető udvariasság része, hogy a vendégek mindent megköszönnek a szervezőknek, de az embernek igazán jólesik, amikor spontán pillanatokban odalépnek hozzá, hogy „nagyon jó itt lenni, köszönjük”.
Mi kellett ahhoz, hogy az országok és sportolók tekintetében is rekordrészvétel legyen?
Tendenciájában folyamatosan emelkedett a Maccabi Európa Játékokon részt vevők létszáma, de tényleg egy nagy ugrás történt, hiszen az előző Játékok 35 résztvevő országból nálunk 42 lett, és a körülbelül 1500 sportolóból egészen pontosan 2311, ráadásul a magyar csapat is minden idők legnagyobbja volt. Az idei esztendő végén döntenek majd a 2023-as Játékok helyszínéről, így még nem tudhatjuk, hogy kinek emeltük ilyen magasra a lécet. Úgy gondolom, mi a sikerünket többek között annak is köszönhetjük, hogy amint elnyertük a Játékok rendezési jogát, egyből erős elhatározással láttunk hozzá az előkészítéshez, négy évet szánva így a szervezésre. Továbbá a teljesség igénye nélkül szeretném kiemelni a Fővárosi Önkormányzat, a kerületi önkormányzatok, a rendőrség, a TEK, a minisztériumok, a zsidó egyházi és civil szervezetek, a sportági szakszövetségek lelkes, odaadó és az esemény fontosságához méltó közreműködését.
Az utóbbi kilenc év magyar élsporttal kapcsolatos beruházásait ellenzők köreiből gyakran hallani olyan véleményeket, hogy a sportolók csak önmagukért küzdenek, nem a hazájukért, közösségükért. A Maccabi Játékok viszont vállaltan szabadidős, amatőr sportrendezvény. Ennek a résztvevői kiért küzdenek?
Ez a kákán is csomót kereső, a mindenben a leszólhatót kutató attitűd lényege: ha múzeum épül, akkor miért nem iskola épült, ha iskola épül, miért nem tömegsport-létesítmény, ha tömegsport-létesítmény, akkor miért nem inkább kórház, de ha kórház épül, akkor meg inkább a kultúrára kéne fordítani. A kutya ugat, a karaván halad: nem véletlenül él tucatnyi nyelvben ez a mondás. A Maccabi Játékok gondolata pedig éppen élő cáfolata ennek a hozzáállásnak, hiszen a zsidó közösség és identitás sporton keresztül történő megerősítéséről szól. Szent-Györgyi Albert sokszor idézett, bölcs gondolata, hogy a sport megtanítja az embert a legfontosabb polgári erényekre, a nemes küzdelemre, a tisztességre, az összetartásra, a kitartásra és az egyéni érdekek alárendelésére.
A sportolók itt egyfelől zsidóként vannak jelen, másfelől a hazájuk színeit képviselik. Hogy jelenik meg ez a kettős identitás?
A diaszpórában élő zsidóság sajátos helyzete, hogy van, aki kettős identitással éli meg a zsidóságát, így a Játékokon való részvételt, mert számára a zsidósága nemzeti hovatartozás is, és van, aki zsidó vallású vagy zsidó származású, de a hazája nemzeti közösségéhez tartozó emberként éli meg a zsidóságát. Nem véletlenül szerepel a zsidó közösség kifejezés a Maccabi Játékok megfogalmazásában, tiszteletben tartva ezeket az eltérő felfogásokat. Ugyanakkor mindig az adott ország színeiben indulnak a versenyzők, az adott országok himnuszai hangzanak el, tehát ilyen értelemben ez egy klasszikus nemzetközi multisport-esemény.
Szembeszökő volt, hogy szombaton nem voltak sportesemények a rendezvényen, a vallási ünnepet megtartva. A keresztény világban eközben azt látjuk, hogy a vasárnapnak már nincs meg a hasonló tisztelete, akár sport-, akár más rendezvények terén. Hogy lehet a modern világ körülményei közt is megtartani egy ilyen vallási hagyomány értékét?
Még a szekularizált gondolkodású zsidók körében is élő, hogy a szombatnak különleges jelentősége van, nálunk ez valahogy erősebben megmaradt, mint a vasárnap hagyományos szerepe a szekularizált keresztények számára. Jómagam is szekularizált, de zsidó származásomat büszkén vállaló emberként mondhatom, hogy a szombatfogadás az egy minden héten megtörténő családi esemény.
Magyarország némi túlzással szinte már darabonként megrendezett egy olimpiát az elmúlt években, annyi sportág világbajnokságát láttuk vendégül. A Maccabi Játékok – még ha szabadidős sportrendezvény is –, mégiscsak egy olimpiai külsőségekre hajazó multisport-esemény.
Szervezési szempontból nincs nagy különbség, hiszen mindegy, hogy például egy úszó világrekorder vagy egy amatőr sportoló érkezik, a feladat ugyanaz: megfelelő szállást, étkezést kell neki biztosítani, edzenie és közlekednie kell, mindezeket pedig a szervezőknek szükséges biztosítaniuk.
Ezek a rendezvények az olimpiarendezési álom éltetései?
Ha az olimpia témája nem indulatos, ellenzéki kérdésfeltevésként jelenik meg, hanem érdemi kérdések és válaszok fogalmazódnak meg Magyarország presztízséről, sport- és gazdasági érdekeiről, akkor Magyarország az adottságait és a teljesítményét tekintve abszolút képes megrendezni egy nyári olimpiát.
Jól is jönnénk ki belőle?
Annyian jöttek már ki belőle kisebb vagy nagyobb gondokkal, hogy ma már nagyon butának kell lenni a korábbi olimpiarendezési hibák újbóli elkövetéséhez. Ha a magyar sporttársadalomban, a közéletben valamikor újra felmerül az olimpiarendezés gondolata, az biztos, hogy csak a lehető legszélesebb körű társadalmi egyetértéssel valósulhat meg. Egyértelmű, hogy mindig lesznek majd olyanok, akik ellene lesznek, éppen ezért elengedhetetlen az egyértelműen megmutatkozó, széles körű támogatottság. Hogy mikor jön el ennek az ideje, azt nem tudjuk.
