Az analógiákról

„...mintegy százan, botokkal, késekkel felfegyverkezve kirohantak a menekülttáborból a Sámsoni útra, ahol először kukákkal elbarikádozták a városba vezető utat, majd pedig kövekkel és üvegekkel megdobálták a megállásra kényszerített autókat, buszokat és egyéb járműveket.” Haon.hu

Ammianus Marcellinus római történetíró meséli, hogy a gótok, a hunok elől menekülve, Alavivus nevű királyuk vezetésével, menedéket kértek Valens császártól, hogy a birodalom határain belül menekültként letelepedjenek. A császár és tanácsadói úgy vélték, hogy a barbárok befogadásával új adófizetőket és friss, életerős fiatalságot nyernek az egyre gyengülő birodalom számára. Engedtek a kérelmezőknek és nekiálltak hát, hogy a számlálhatatlan barbár hordákat átszállítsák a Dunán. Ahogyan Marcellinus írja: „

Nagy gonddal ügyeltek arra, hogy senki se maradjon le a Római Birodalom majdani feldúlói közül, ha mindjárt halálos betegségben szenvedne is. A gótok tehát a császár beleegyezésével engedélyt kaptak, hogy átkeljenek a Dunán, és Thracia bizonyos részeit benépesítsék. Éjjel-nappal folyt az átkelés csapatonként hajókon, tutajokon és kivájt fatörzseken

.” Kiderült azonban, hogy a birodalom és a birodalmi tisztviselők nincsenek felkészülve a gótok fogadására. Sem szállás, sem élelem nem volt a hirtelen érkező tömegek számára, ezért aztán a határokon belülre került barbárok onnan vették el, ahol volt. Összefogtak a már korábban befogadott rokonaikkal és feldúlták a birodalmat. Valens császár végül 378-ban Hadrianopolis mellett ütközött meg velük, ám a rosszul vezetett, lázongó római csapatok – melyek többnyire szintén barbárokból álltak már – vereséget szenvedtek a gót túlerőtől és maga a császár is elesett a csatában. Így kezdődött a római birodalom bukása. A betörő barbárok pedig módszeresen elpusztították azt, amiért jöttek: a magasabb rendű civilizációt és gazdagságot. Mert rabolni könnyebb, mint dolgozni. Európa pedig – vagy ezer évre – barbár anarchiába süllyedt. Nincs új a nap alatt. A gótok – mai szóhasználattal - „nem biztonságos” országból érkezett, szánni való menekültek voltak. Asszonyok, gyerekek, öregek és betegek voltak velük, életük és biztonságuk kétségtelenül veszélyben forgott, hiszen a hunok híresek voltak kegyetlenségükről, a pusztai forgószél, ha egyszer elszabadult, nem ismert irgalmat, rabság, vagy halál várt a legyőzöttekre. Rettegve és irgalomért esedezve jöttek hát, s lám, pillanatok alatt üldözöttekből üldözővé váltak. Az emberi természet már csak ilyen, benne kiismerhetetlenül vegyül az angyali és az ördögi. A debreceni események nekünk is megmutatták, amit nyugat-Európában már annyi év óta látnak: a muzulmán bevándorlók egyáltalán nem riadnak vissza attól, hogy erőszakot alkalmazzanak az őket befogadók ellen. Elhiszem azt, amit libsi honfitársaim a kormány és a társadalom szemére hánynak, bizonyára tényleg túlzsúfolt a menekülttábor, de hát a hívatlan vendég ne panaszkodjon, ha nem jut neki a vasárnapi ebédből. Talán, esetleg nem értjük őket. Pedig számunkra adott a dolgok megértésének eszköze: a velünk élő cigányok. Mindenek előtt, azok számára, akik szerint az eltérő kultúrájú népek együttélése, a kisebbségek integrációja lehetséges vállalkozás, ajánlom gondolkodjanak el azon, hogy a cigányok már több száz éve itt élnek velünk és se lenyelni, sem kiköpni nem tudjuk őket. Pedig mindent kipróbáltunk. Kezdetben nem vettünk róluk tudomást, aztán volt idő, mikor erőszakosak voltunk – Mária Terézia a gyerekeiket is elvette tőlük – mostanában pedig a szélső-liberális mindent-megengedés a divatos. Az eredmény lesújtó. Ki gondolhatja komolyan, hogy egy szír kecskepásztor jobban képes integrálódni, mint egy olyan nép, mellyel jórészt közös a nyelvünk, a vallásunk és akivel száz évek óta együtt élünk? Ha az újkori népvándorlás okait keressük, emlékezzünk arra, mikor cigányaink megindultak Kanadába. Tudom, tudom. Mi voltunk az okai, a többségi társadalom rasszizmusa fasizmusa, mit tudom én mije. Ám ha ezt kicsit félretesszük, azt találjuk, a valódi ok az volt, hogy elterjedt a cigányok között, hogy Kanadában jó élni. A szociális ellátások fényűző életet biztosítanak, dolgozni nem kell és a kanadai lányok buknak a cigány srácokra. Akik már kint voltak e-mailekben, skype-on, mms-ben küldözgették a diadaljelentéseket, ami egyre fokozta a mehetnéket. Aztán megjelentek a hiénák, akik maguk is cigányok voltak. Megszervezték az utazásokat, eladatták velük a házaikat – az árát aztán elvették a „költségekre” – és tömegével vitték ki őket. Kint aztán azonnal fölébük kerekedtek, elrabolták a segélyüket, rabszolgaként dolgoztatták őket; mint itthon. Sajátos „magyar” elfoglaltságokat végeztek, fémhulladékgyűjtés – közlekedési táblákból kinyert anyagból – lányok futtatása s.í.t. Amíg Kanada meg nem unta és ki nem vágta az összeset. Gondoljunk bele: mehettek volna bárhová. Az EU-n belül minden nyitva volt, nyelvi nehézségek nem voltak, mert semmilyen nyelven sem beszélnek, de ők mégis Kanadába mentek. Mert ez volt fejekben és mert

a többiek már ott voltak

. Valami ilyesmi zajlik az észak-afrikai és közel-keleti falvakban is. Akik már itt vannak büszkén üzennek haza, hogy milyen szerencsések. Az angol szociális segély – átszámítva – a falu többéves teljes jövedelme, a hazaküldött képeken látható szükséglakás nagyobb mint a törzsfőnök palotája – ki ne vágyna oda. Minél többen lesznek annál inkább fogják otthon érezni magukat a külvárosok már nem a Dar al-Kufr, a

„hitetlenek földje”

, hanem a Dar al-Iszlám, az

„igazhitűek földje”

. Minden hazaküldött üzenet: meghívó. „

Gyere te is!

” Ennek, így sohasem lesz vége, amíg egy ember is él nyomorban a harmadik világban, vagy amíg itt is nem lesz ugyanakkora a nyomor. Mindezek figyelembevételével javaslom, hogy az új menekülttáborokat – melyekre sajnos elkerülhetetlenül szükség lesz – valahol az Ormánságban, vagy Borsod cigány-lakta falvaiban létesítsük. Az onnan küldött üzenetek bizonyára nem gyakorolnak majd különösebb vonzerőt, mi több, talán a bevándorlók és mi is, ráébredünk arra, hogy van nekünk bajunk nélkülük is éppen elég.