A barbárokról

„Az ő rendelkezésében már azok az idők is elmúltak, amelyek ezután következnek. Nem másként ismeri a történendőket, mint azokat, amelyek már megtörténtek.” Ágoston: De civitate Dei

Kr.u. 430-ban Geiserich vandál király hadai Hippo Regius város, Africa római provincia ékkövének kapuit döngették. Eközben a város püspöke Hippoi Ágoston – Szent Ágoston – készült megtérni Istenéhez, hogy számot adjon hitéről és cselekedeteiről. A nagybeteg püspök mindenkit eltiltott halálos ágyától, hogy egyedül maradhasson és imádkozzon. Orvosai eltiltották az olvasástól ezért hatalmas betűkkel felíratta Dániel bűnbánó zsoltárait és az ágya fölé szegezte őket a falra. „Te vagy az Úr, aki megerősített engem, hogy leírjam Igédet,/ És lepecsételtem az írást mely bemutatja majd a világvéget.” Olvashatta a haldokló püspök és hallhatta hozzá, aláfestő zenének, a kapukat döngető faltörőkosok dübörgését.

A régi és az új találkoztak Hippo romladozó falainál. A régi kulturált volt, de beteg és gyenge, halni készült éppen és nem állt meg Geiserich hadai előtt, ám mégis, tulajdonképpen szellemi szülőapja volt az újnak, annak, amely éppen elpusztítására tört. A város lerombolói és kifosztói maguk is keresztények voltak már és germán rokonaikkal együtt a következő ezredévek során, új birodalmakat építettek, nagyrészt a haldokló püspök tanai és intelmei alapján. Ha jobban meggondoljuk szinte semmi sem maradt, a halál kapujában álló öregember és a hozzá hasonlók gondolatain kívül, a dicső római birodalomból. Elpusztult minden. Az államot irányító bürokrácia, a gazdaság, a kifinomult és bonyolult pénzügyi rendszer, az agyafúrt bankok, a jog és a többé-kevésbé békés élet lehetősége. A barbárok kardja végzett a büszke és dekadens arisztokráciával, de a plebsz sem járt jobban. Égő városok és falvak, halottak és erőszak mindenütt.

Majd ezer évnek kellett eltellenie, hogy az európai kereskedelem és gazdaság újra elérje a rómaiak teljesítményét.

Eltűnt, elrejtőzött a hellén-római kultúra, hogy csak százévek múlva kerüljön elő újra, éppen Ágoston kései utódának Tamásnak jóvoltából, aki álmélkodva olvasta a majd' ezer éve halott Arisztotelész gondolatait. Akkor és ott Geiserichet és embereit nem érdekelték az értelem matadorai. A büszke amfiteátrumokat és oszlopcsarnokokat is felverte a gaz és nyomorúságos kalyibákat tákoltak a faragott márványból a rongyokba öltözött utódok. Így történt. Eltűnt minden, ami egy újrakezdés tisztítótüzében lényegtelennek ítéltetett. A názáreti emléke és az egyházatyák – köztük a Hippo falai között, az Úrnak 430-dik esztendejében Teremtőjéhez megtérő Ágostonnak – munkája nélkül semmi sem maradt volna a világ urából. Illetve – hogy még nyilvánvalóbb legyen a párhuzam a mával – fennmaradt még a nyelv, amely, romlott formában bár, a középkor végéig a nemzetek, a gondolkodók, na meg az egyház, közös nyelve lesz. Mostanában, mikor városaink kapuit nem döngetik a barbárok – mert azok nyitva állnak előttük – hanem özönlenek e nyitott kapukon, elgondolkodhatunk, hogy éle-e valahol az, aki szellemével továbbörökíti amit elértünk? Ki lehet az és mi lehet az, amit továbbadhat az új barbároknak? Mi maradhat fenn az ágostoni keresztény Európa majd 1600 éves történetének „

vívmányai

” közül? Hogy ki lesz az – ha lesz egyáltalán – azt nyilván nem tudhatjuk, az is lehet, hogy már régen nem él, vagy még meg sem született. Fennmaradni nyilván az fog, amit a győztes barbárok fontosnak, vagy hasznosnak tartanak. Ha megpróbáljuk azonban számba venni azt ami – talán – megőrződhet belőlünk és történelmünkből, első helyen a nyelvet említhetjük. Az afgán máktermesztőknek és a szudáni kecskepásztoroknak szüksége van közös nyelvre és

ez valószínűleg a világszerte beszélt pidgin english lehet

. Ortega y Gasset írt egy nagyszerű esszét arról, hogyan lehet a klasszikus latin romlásából a birodalom romlására következtetni.

Maradnak majd a fegyverek. Azokra mindig szükség van, most majd azután különösen fontosak lesznek, hiszen az új világ a történelemben örökké vérben fogan és születik. Persze sokkal primitívebb formában, mint ahogyan ma gyártjuk őket; valahogyan úgy, ahogyan Pakisztánban sufni-műhelyekben gyártanak kalasnyikovot.

Büszkeségünk tárgya és gazdagságunk alapja a természettudomány jórészt eltűnik majd.

Már ma is megdöbbentően kevesen vannak a világon, akik a határterületek bonyolult elméleteit értik és ismerik. Ahogyan ugyancsak Ortega látta már a '30-as években: 20 ember halála ötven évvel vetné vissza a fizikát, most 200 emberé meg talán ötszázzal. A törzsek sámánjai tanítják majd, hogy az összeomlott atomerőmű mellett gonosz szellem lakik a vízben és az állatokban. És valóban. A mi gonosz szellemünk fog ott lakozni – előre láthatóan vagy húszezer évig. Ami bizonyosan eltűnik majd az maga az „

európai

” kultúra, melyet

már most is sátáninak tartanak a barbárok előőrsei

, vagy aki egyáltalán érti közülük a „

kultúra

” szó jelentését. A jobbik részét már mi magunk is feleslegesnek ítéljük. Ki olvas, ért és élvez ma már Thomas Mannt, vagy Dosztojevszkijt? Halálra ítéltetik az értelem egykor oly büszke rendszere a filozófia mely mára amúgy is egymással civakodó talmudista magyarázatokra esett szét. Géppisztoly-sorozatok vetnek véget a gnoszeológiai vitáknak – a kritika fegyverét végképpen felváltja a fegyverek kritikája. Pusztulni fog az erkölcsök romlásának egyik legfőbb okozója, a szórakoztató ipar. Már Ágoston megbotránkoztatta a rómaiakat azzal, hogy szerinte inkább Scipio Nasicát kéne isteni tiszteletben részesíteni, mert azon fáradozott, hogy a szenátust rábeszélje a színi előadások tilalmazására, mint azokat a képzeletbeli színházi hősöket és színészeket, akiknek nevében annyi erkölcsi métely hatolt be a rómaiak köz- és magánéletébe.

A szappanoperák szórakoztató funkcióit felváltják majd a nyilvános kivégzések és a buzik meg a házasságtörők megkövezésének ünnepségei.

Eltűnnek a képek – gondolataink gyilkosai – hiszen tilos embereket ábrázolni. Az első áldozatok pedig a szent kisebbségek lesznek és az ő érdemdús védelmezőik. Félek, semmi sem marad ezúttal, a történelem, egy időre, emlékünket is kitörli majd. Nincs mit a barbárokra hagyományozni, mert semmi olyat nem alkottunk, amire szükségük lenne, hiszen lehet, nekünk sem volt rá igazán szükségünk. És a városok romjai fölé magasodó minaretekből a müezzin kiáltja majd, hogy Allah irgalmas. De valójában hozzánk nem lesz az.