A velünk élő 1968

Ugyan meddig élsz még vissza, Catilina, a türelmünkkel? Meddig űz még eszeveszett dühöd gúnyt belőlünk? Mely határig hányja-veti magát zabolátlan vakmerőséged? Cicero: Catilina ellen

A huszadik század hatvanas éveiben tört ki a szexuális forradalom. Ez, egyébként, az idősödő, marxista Marcuse professzor fejéből pattant ki. Esetében érthető is, hogy biztatta a fiatalságot a promiszkuitásra, hiszen aki éhes, szívesen dolgozik a konyhán, hátha neki is leesik valami.

1968-ban, ezzel szoros összefüggésben, a nanterrei egyetem diákjai szörnyű felismerésre jutottak. Az egyetem nem engedélyezte, hogy a fiúk és a lányok felkeressék egymást a kollégiumi szobákban. A látogatások célja - nyilván - a tananyag közös elsajátítása lett volna, így a vaskalapos egyetemi vezetők az ifjúság szellemi fejlődése elé gördítettek áthághatatlannak tűnő akadályt. Ez azonban nem volt elég. Azt is megfigyelték a szexuális diétától éles szemű diákok, hogy mindez nem vonatkozik a kapitalisták csemetéire,

akik albérletben lakván, korlátlanul élvezhették a koedukált tanulás minden előnyét

. A gazdagnak lehet a szegénynek nem. Még azt sem. Szörnyű. A társadalmi igazságtalanság efféle megnyilvánulása joggal háborította fel a tanulóifjúságot. Mert – ahogyan Nietzsche találóan megjegyezte –

„Az altestünk juttatja eszünkbe, hogy nem vagyunk Istenek.”

Tüntetést szerveztek hát, jórészt altesti alapon,

amely azután egyre nagyobb, szélesebb erőszakhullámba torkollott

. Így kezdődött a híres, nevezetes párizsi diáklázadás.

Ami, mind követeléseiben, mind pedig eredményeiben, jól példázza, hogy hová vezet az, ha valaki a fejével ellentétes végével próbál gondolkodni.

A baloldal régi, 19-dik századi őseitől még nem lehet elvitatni némi gondolati újszerűséget és relevanciát. Ennek már régen vége. A mai baloldal belőlük él és olyan, mint a krumpli: a legjobb része a föld alatt van. Mégis,

az 1968-as baloldal hosszú árnyéka még mindig rávetül Európára

. Úgy tűnik az „igazi” forradalom, mely elhatárolta magát a kommunistáktól, a kapitalistáktól és a józan észtől egyaránt, nem tud elbukni. Annál is kevésbé, mert nem lehet tudni, hogy mit is akart. Ennek az elnyúló hatásnak – mint mindennek – számos oka van. Elsőként említhetjük, hogy a terep már jól elő volt készítve. A két világháború között

a KGB különbözőképpen, de a befolyása alá vonta a haladó baloldali értelmiséget

. Többek között itt is szerepet játszott a szex, a KGB ugyanis sokakra a

„Kreml hölgyei”

révén gyakorolt befolyást. Ezek olyan hölgyek voltak, akiket a KGB képezett ki – a fantáziára bízzuk, hogy mire – és küldött rá a kanos baloldali értelmiségre. Úgy tűnik ez a szexuális túlfűtöttség amolyan haladó dolog, vegyük csak példaképpen Kovács Lászlót. Erről szól Stephen Koch „Kettős szerepben” című érdekes könyve is. Ez a befolyás a második világháború alatt és utána teremte meg a maga gyümölcseit. A háború végén és az utána következő időben

sikeresen állították be a kommunizmust, mint a nácizmus antitézisét

, sokakkal elhitetve azt, hogy a nácik ellen valójában csak a kommunisták harcoltak. Ennek teoretikus alapja az volt, hogy a nácizmust a kapitalizmus „szükségszerű” következményeként tárgyalták, így a kommunisták antikapitalizmusa egyben

a náci-veszély legjobb ellenszerének tűnt

. Az, hogy ez nem volt igaz és a kommunizmus egy tőről fakadt legfőbb ellenségével, nem nagyon zavarta a lelkes propagandistákat.

Így a kommunistákat és en bloc a baloldalt, mint az emberiség megmentőjét lehetett beállítani.

Ez a teoretikus-ideológiai oka annak, hogy máig nagy keletje van a progresszív gondolkodásnak. A másik fontos oka a

velünk élő haladásnak

az oktatásban, pontosabban az oktatókban rejlik. 68 matadorai – miután megszelídültek kissé –

elfoglalták az egyetemek társadalomtudományi tanszékeit és képezték az utánuk jövő nemzedéket

. Mármost semmi sem kedvez jobban azoknak, akik sohasem akarnak felnőni, mint az egyetemek társadalomtudományi katedrái. Hőseink ugyanis sohasem akarnak felnőni, mert az unalmas. Ezt a betegséget nevezte Huizinga, aki korán ráismert korunk egyik bajára, puerilizmusnak; örök gyermekségnek. Az örök fiatalság titkát régóta keresi az emberiség. Megtalálni vélték forrásokban, elixírekben, szélsőséges esetben csecsemők vérének elfogyasztásában, ám ezek tévutak voltak.

Az örök gyermekség titka ugyanis a zavaros ideológiákkal fűszerezett hülyeségben rejlik.

Ez a huszadik század nagy felfedezéseinek egyike, a mikrohullámú kukorica-pattogtatáson kívül, természetesen. Ahhoz persze, hogy örökké gyerekek maradhassunk szülőkre van szükség, akik etetnek, öltöztetnek, megveszik nekünk a pöttyös labdát és akikkel dacolhatunk.

Így jött létre az Európai Unió.

A 68-as és az általuk kiképzett poszt-hatvannyolcas nemzedék az uniós gondolat elkötelezett híve, nem véletlenül. Minél közelebb megyünk ugyanis a valósághoz, annál hamarabb megbüntet az a hülyeségünkért. Mint megfelelőket,

villámgyorsan be is lakták az Unió intézményeit

és tettek róla, hogy mindenki hallja a hangjukat. Ezért emlékeztetnek az EU-s összejövetelek egyfajta szellemi paralimpiára. Mindeddig imáink, melyeket azért rebegtünk, hogy nehogy valami fontos történjen, amit a hatvannyolcas nemzedékre kell bízni, meghallgatásra találtak. Most azonban a helyzet változóban van, vagy már meg is változott. Legrosszabb rémálmunk válik valóra, az európai gazdag országokban uralgó örökifjak döntéseire vagyunk/leszünk utalva. Márpedig

68 hőseinek szellemi homokra épített világnézete nem teszi lehetővé, hogy akárcsak a probléma nagyságát felfogják

. Ugyanakkor erről is kialakult véleménnyel rendelkeznek, melyet nem is haboznak megosztani az álmélkodó lakossággal. A lényeg évszázadok óta nem változott. Először a proletároktól, azután a diákoktól,

most pedig a migránsoktól várják, hogy megdöntsék azt a rohadt kapitalizmust

. Semmi ár nem lehet elég magas, ha e nemes célról van szó. Szókratésszel szólva,

csak abban reménykedhetünk, hogy ostobábbak, mint amilyen gonoszak

.