A megoldásról

Történt, hogy a japán flotta 1941. december 7-én megtámadta az USA flottatámaszpontját Pearl Harborban. A meglepetésszerű támadás majdnem teljesen sikeres volt, az amerikaiak nehéz egységei megsemmisültek, a Csendes-Óceán ura a japán császári flotta lett. A nyugati parti nagyvárosok, San Francisco, Los Angeles védtelenül álltak egy japán támadással szemben – legalábbis így gondolták az amerikai stratégák. Külön gondot okozott az errefelé nagy számban élő japán kisebbség, akik – mily meglepő – nem nagyon integrálódtak a helyi társadalomba.

Megőrizték nyelvüket, szokásaikat és többé-kevésbé elkülönülten éltek.

Ideálisnak tűntek az ötödik hadoszlop szerepére.

John L. de Witt tábornok, a nyugati védelmi körzet parancsnoka így nyilatkozott: „

Egyet sem akarok látni belőlük itt. Veszedelmes elemek... Az sem számít, ha amerikai állampolgár, mert akkor is csak japán marad. .

..”

A katonaság követelésére az elnök aláírta a 9066. számú rendeletet és a japán lakosságot internáló táborokba zárták.

Csak úgy. Mert japánok voltak. A többségük ott is maradt a háború végéig. Az intézkedés egyik fő támogatója az az Earl Warren, aki akkoriban kaliforniai főügyész, később az Egyesült Államok Legfelsőbb bíróságának elnöke, és mint ilyen, az alkotmányos szabadságjogok legfőbb védelmezője.

Megy ez, csak akarni kell.

Mostanában, mikor nap mint nap érkeznek hírek arról, hogy a közénk befészkelődött mohamedánok éppen hány embert késeltek/baltáztak/gázoltak/robbantottak, újra és újra szűkölve vetődik fel a tehetetlen ijedtség kérdése: „

Mit lehet tenni?

” Válaszként pedig nem hangzik el semmi.

Mert a szokásos „ellenőrizni kell”, „a határőrizetet erősíteni”, „integrálni”, „összefogni” toposzok nem válaszok, hanem – jóindulatúan szemlélve a dolgot – jámbor, tartalom nélküli óhajok,

melyeket évek óta hallunk, miközben valójában nem történik semmi, csak a migránsok áradata ömlik monoton módon Európa felé. Ázsia és Afrika elhagyatott koszfészkeinek söpredéke feltartóztatás és gát nélkül özönlik. Ha valahol mégis valami nehézségük támad, keresnek új utakat, új lehetőségeket. És ne higgye senki, hogy vége lesz.

Gyereket csinálni pontosan elég eszük van, lesz utánpótlás bőségesen.

Majd miután az utolsó döglött kecske teteme felett kirobbantották az utolsó polgárháborút, akkor végleg menekültekké válnak és nekünk segítenünk kell őket.

Háborúban állunk, mondják egyesek, miközben mindenki pontosan úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna. Ami Európát átjárja azt úgy hívják: békepszichózis.

A gazdag Európa kialakított magának egy kényelmes, felelősségektől, nagyobb erőfeszítésektől és feszültségektől mentes életmódot és úgy kóvályognak a születésüktől a halálunk felé, mint kövér, elkényeztetett macska az autópályán. Meg vannak győződve róla, hogy mindez az idők végezetéig tart, csak mert ez így jó.

Európa népei, melyek fenevadként estek egymás torkának az elmúlt évszázadok alatt, megszelídültek.

Nem valamiféle értelmes megfontolás, vagy békés hit okán, hanem pusztán a jóllakottságtól. A jóllakott napközis nem verekszik, hanem szépen elmegy csendes pihenőre aludni és új iPhone-al álmodik. És ilyenre rendeztük be a világunkat is. Ilyenek a szabályok, ilyenek a büntetések. Az megvan, hogy az egyik integrált, azok közül, akik elvágták a francia pap torkát, elektromos nyomkövetőt viselt, mivel terrorizmussal gyanúsították. Ezt a nyomkövetőt azonban naponta öt órára kikapcsolták, mert neki jogai voltak és ezt az időszakot használta ki, hogy társadalmilag valami hasznosat cselekedjen.

Az ilyen büntetést a távoli és rusztikus büntetéskultúrájáról nevezetes Szíriában jutalomüdülésnek hívják. Nem csoda, hogy nem tört meg tőle túlságosan.

A háború nem az emberi jogok és a kibogozandó lelki fodrok terepe.

A háború célja az ellenség harci akaratának megtörése a célzott erőszak segítségével.

Erőszak! Ez az a szó, melyet mindenki úgy kerül, mint ördög a szenteltvizet.

Mert az erőszak olyan csúnya dolog és még az is előfordul, hogy használata során valakinek baja esik.

Mármost a helyzet az, hogy az erőszaknak pontosan az a célja, hogy valakinek baja essen. Minél nagyobb annál jobb. Külön érdekesség, hogy a legjobban az a baloldal retteg az ellenséggel szembeni erőszaktól,

az a baloldal, melynek prófétái az államrend erőszakos, fegyveres megdöntéséről álmodoztak és mikor módjuk nyílt rá, kéjelegve meg is tették.

A Cseka mozgó kivégzőosztagainak szende szellemi örökösei óvnak az erőszaktól bennünket! Istenem, ha ezt Lenin elvtárs láthatná,

búgócsigaként

kebabsütőként pörögne az üvegkoporsójában. Csak nehogy megharagudjunk! Szól a hirtelen Teréz-anyába oltott társadalmi forradalmárok intelme. Mert a harag haragot szül. Nos, ez egyrészt nincs így,

mert a tapasztalatok szerint a harag elsősorban félelmet szül a másik félben,

elég csak az Unió hülye uraira tekinteni, amint rettegni méltóztatnak az oly szentnek tekintett „

nép

” haragjától. Másrészt, engem roppantul nem érdekel, ha otthon Afganisztánban, vagy más istenhátamögötti helyen haragszanak rám és dühüket egymáson, illetve kecskéiken töltik ki. Túlélem.

Csak maradjanak otthon és ott haragudjanak.

Itt viszont ne haragudjanak és ne harapják meg a kezet, amely enni ad nekik.

Nincsen jog érdem nélkül.

Teljesen nyilvánvaló, hogy mindenkit, akire a gyanú árnyéka rávetül, azt meg kell fosztani állampolgárságától és családostul azonnal ki kell toloncolni, ha lehet hetedíziglen – hogy legyen valami magyaros íze is a dolognak. Biztosan lehet találni valahol egy diktátort, aki jó pénzért befogadja őket, hogy azután a helyi szocio-kulturális szokások szerint, amit ők is jól ismernek, gondoskodjon róluk.

Azért családostul, mert az öngyilkos merénylő már Allah kertjében fickifickizik a hurikkal, tehát nem büntethető.

Így viszont megvan az esély, hogy mikor a család észreveszi a „

radikalizálódást

”, suttyomban agyonveri, elkerülendő a kellemetlenségeket, ami rengeteg papírmunkát megtakarít a bűnüldöző szerveknek számára. Előbb-utóbb vállalnunk kell az erőszak ódiumát, minél hamarabb, annál jobb. Mert ahogyan a halhatatlan Rejtő Jenő találóan megjegyzi: „

Aki először üt, az nevet utoljára.

”