Apák és fiúk

Úgy tűnik, néhány szót kell vesztegetnem arra, ami szerintem amúgy nyilvánvaló. Utóbbi írásaimmal kapcsolatban egyre többször felmerül a vád, hogy „apák és fiúk” típusú érveléssel operálok, ez pedig – túl azon, hogy helytelen – aljas módszer is.

Az érvényes vélekedés szerint a fiak nem felelősek az apák bűneiért és ez rendben is van, egészen egyszerűen kronológiai okoknál fogva. Hiszen könnyen lehet, hogy mikor az apák bűneiket elkövették, a fiak még nem is éltek, vagy éppen jól bepelenkázva szívták a cumisüveget, mindenesetre semmiképpen sem voltak abban a helyzetben, hogy komoly befolyásuk legyen az eseményekre.

Mindenki csak azért felel, amit ő maga követett el.

Mi több, gyakori, hogy a fiak, pontosan látva apjuk viselkedését, fellázadnak ellene és igyekezek pontosan az ellenkezőjét tenni annak. Ez így első ránézésre akár logikusnak is tűnhet. Csakhogy. Miért kezdődik akkor minden nagy ember – akiről könyvet írtak valaha – életrajza a családi háttér bemutatásával? Miért hivatkoznak később életének különböző eseményeivel kapcsolatban erre a háttérre? Nos, azért van ez, mert a dolgot fordítva indokolt szemlélni és úgy kell feltenni a kérdést, hogy

mennyiben felelősek az apák a fiaik cselekedeteiért?

Különös tekintettel a haladó libsizmus egyik alaptételére, miszerint nem öröklünk – a legalapvetőbb ösztöneinken túl – semmit szüleinktől, ellenben minden a nevelésen múlik. A genetika ugyanis kibúvó lehetne a szülők számára, a gének véletlenszerű kombinációjára nem lehetnek hatással, széttárhatnák kezüket a sikerületlen utód láttán: nem tehetünk róla. Vallásuk egyik alaptétele azonban megfosztja őket ettől az egérúttól. Ha valakinek nem értjük tetteit, nézeteit, óhatatlanul felmerül a kérdés: miért teszi/tette amit tesz. Nem öncélú kíváncsiság ez, hanem ama lehetőség keresése, hogy elejét vegyük a nem kívánt dolgok ismétlődésének. Még ha nem is hiszünk a „

tabula rasa

” elméletében és jelentőséget tulajdonítunk az öröklődésnek az ember jellemének kialakulásában, akkor sem tagadhatjuk – elismerve a kivételek lehetőségét – a nevelés, a család fontosságát. Bár nyilvánvaló, hogy tökéletesen másképp látom a magyar történelmet, mint a haladó libsizmus képviselői – különös tekintettel az elmúlt száz évre – abban azért megegyezhetünk, hogy a szélsőséges történelmi helyzetek sokszor osztották győztesekre és vesztesekre a magyar társadalmat. És nagyon nem volt mindegy, hogy ki melyik oldalra került. A haladó libsizmus szerint az emberek szociális motivációja kizárólag a hatalomszerzés és kapcsolataikat pedig a csoporthoz tartozás – ők ezt hülye kifejezéssel „

identitásnak

” nevezik – határozza meg.

Az pedig magától értetődik, hogy a kész uralmi helyzetet a győztesek tovább szeretnék adni leszármazottaiknak.

Ezért aztán erre, mifelénk az „

apák és fiúk

” típusú érvelést a haladó baloldal helyezte anatéma alá.

Nem véletlenül.

Ők azok ugyanis, akiknek igen kellemetlen a szülők bűneinek felhánytorgatása. Jellemző és pökhendi módon nem kérik, vagy nem indokolják a szülők emlegetésének tilalmát, hanem egyszerűen megbélyegezik azt, aki ilyet tesz. Az „

apák és fiúk

” megközelítés egyszerűen helyzetleírás, amennyiben rámutat az apák és ivadékaik viselkedésének, világlátásának, horribile dictu: bűneinek, hasonlóságára. Amikor valakivel kapcsolatban bemutatom családjának viselt dolgait, nem az illetőt teszem felelőssé a szülők vétkeiért, éppen ellenkezőleg,

a szülőket is hibáztatom azért, amit az ivadékok követnek el.

Nem hiszem, hogy különösképpen magyarázni kéne a mai balliberálisok és szüleik gondolkodásának hasonlóságát, hiszen az szembeötlő. Ezért csak felsorolásszerűen:

• a kiválóság érzése, szemben a „tömeg” ostobaságával;

• külső segítség igénybevétele az értetlen magyarokkal szemben;

• az ideológia elsőbbsége a valósággal szemben

• és végül a pusztító, gyűlöletteljes düh mindenkivel szemben, aki másképpen gondolkodik.

A szülők által – némi pikáns hazaárulás segítségével – megszerzett hatalom elvesztésének lehetősége mélységes kétségbeeséssel tölti el őket. Hiszen oly szépen alakult minden! A csőcselék, győzelme után, az új uralkodó osztály szerepében tetszeleghetett – miután a régit jórészt halomra gyilkolta –

fiaik, unokáik pedig, kihasználva kivételezett helyzetüket, a Zsdanovi értelemben vett, „új” értelmiség, a szürkeállomány letéteményesének képzelhették magát.

Olyannyira hogy még önmaguk ellenzékének szerepét is eljátszhatták. A rendszerváltozás pillanatnyi ijedelme gyorsan elmúlt és – a demokratikusnak mondott sallangoktól eltekintve – minden a régi kerékvágásban haladhatott tovább. Lehetett uralni a gazdaságot, a médiát, az oktatást, közben pedig diszkrét, elnéző félmosollyal viccelődni a bő gatyán és a barackpálinkán. Nem érthetjük meg a mai libsi megmondóemberek álláspontját, ha nem tekintünk családi, történeti hátterükre, hogy lássuk,

miért kellemetlen számukra a szülők emlegetése.

Befolyásuk, egzisztenciájuk, társdalomban elfoglalt helyük mind-mind a szülők bűneiben gyökeredzik és csak jóval kevésbé személyes kiválóságukba. A „

papírosalkotmányok

” (Szekfű Gyula találó kifejezése) általában tiltják a származás szerinti megkülönböztetést. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az egyén – vagy csoport – cselekedeteinek magyarázatában nem használhatjuk a családi háttér ismertetését.

Pontosan a haladók szoktak felszólítani bennünket a múlttal való szembenézésre.

Márpedig az apák és fiúk eszméinek, tetteinek összehasonlításánál nincs jobb eszközünk e múlttal való szembenézésre. Miért ne tennénk hát?