A szakértők néha megvadulnak

A népszavazási eredmények magyarázata nemzeti sporttá, valóságos paralimpiává változott, melyben minden műkedvelő és hivatásos politológus kötelességének érzi a részvételt. Első ránézésre egyébként nehéz őket megkülönböztetni, az igazi választóvonalat nyilván a fizetésük jelenti. Erről a sajátos és csak a rendszerváltozással megjelenő emberfajtáról kívánnék elmélkedni alább.

A politológusi szakmában időről időre szembe jön az a probléma, hogy akkor most mihez is fogjon, mit kezdjen az ember a politikával kapcsolatos hihetetlen tudásával? Az egyik megoldás az, hogy cikkeket ír, egyetemen oktat és haknizni jár előadásaival a vidéki pártszervezetek dzsungelébe. Ez egy decens értelmiségi karrier, stabil egzisztencia, elfogadható fizetéssel, középkategóriás autóval és kékharisnya feleséggel. (Vagy férjjel, mert semmiképpen sem akarok a szexizmus bűnébe esni, bár a kékharisnya megjelölés férfiak esetében itt most nem kívánt asszociációkhoz vezethet.) Lehet hát így is.

Ám mi van akkor, ha ez a kényelmes, lötyögős életkilátás nem elégíti ki az illetőt?

Ha az ember sokáig hirdeti magáról, hogy ért valamihez, mi több időnként mások is megerősítik ebben, hajlamossá válik rá, hogy maga is hinni kezdjen benne, mondhatni önmaga hatása alá kerül, és ekkor kezdődnek a bajok. Vad vágyat kezd érezni arra, hogy képességeit a közéleti valóságban is kipróbálja. Ehhez természetesen szüksége van egy valós, már létező politikai pártra,

hisz nem várható egy ekkora tudású embertől, hogy holmi pártépítési aprómunkával piszmogva tékozolja idejét és tehetségét.

Ő ennél nagyobbra hivatott, minimális programja a maximum. Hogy ez miképpen működik arra több példát is láttunk az elmúlt időkben, így ezeket szemlélve tanulmányozhatjuk az efféle kalandok sikerét. Az első hősünk Somogyi Zoltán. Az illető, ha emlékeznek rá, alacsony, korpulens figura, aki termetéhez olyan arcot visel, ami engem – valamiért – egy rosszindulatú kosra emlékeztet. Ilyeneket szereltek a romantikus kora-középkorban gerendák végére, hogy városok kapuit törjék be vele. Mindent összevetve kedves, antipatikus fiatalemberrel van dolgunk, aki karrierjét – hol máshol – a szürkeállomány nagy, közös hodályában, az SZDSZ-ben kezdte. Innen egyenes út vezetett a magát „

neokonzervatívnak

” nevező Political Capital tanácsadócég vezetői székébe. Feltehetően itt ismerkedett meg a szebb napokat látott MDF vezetését akkoriban magához ragadó Dávid Ibolyával,

akiben meglátta a régen vágyott lehetőséget, hogy politikai karrierbe kezdhessen.

E karrier vezetett azután az „

MDF felszámolója

” epitheton ornans megszerzéséhez. Eleinte csak itt-ott tűnt fel a párt környékén később azonban már olyan lett, mint a kalap, nem lehetett Ibolyát látni nélküle. Csak ő nem a fején volt.

Politikai karrierjét két esemény fémjelezte. Az egyik az UD zrt. ügy volt. Ez a magyar közélet legsötétebb lapjai közé tartozik. Volt ott minden. Lehallgatás, KGB, MOL, nemzetbiztonság, becsületsértés és ennek eredményeként az az általános választói meggyőződés, hogy az MDF háza táján valami nagyon nem stimmel. A másik – súlyosabb – politikai incidens Bokros Lajos miniszterelnöki jelölése volt.

Bokros életében egyszer találkozott politikával, ám akkor sem ismerte fel.

Ez akkor történt, mikor '94-'98 között Horn Gyula ügyesen ráverte, mint pénzügyminiszterre, a megszorítások ódiumát, majd kirúgta, hogy zúgva szállt, mint a győzelmi zászló. Jellemző módon Lajos erre azóta is büszke.

Más kárán tanul az okos, a hülye a sajátján sem.

E két – csak Machiavellihez mérhető ravaszságú – politikai húzás el is érte, hogy az MDF eltűnt a politikai közéletből. És eltűnt Somogyi is Dugovics Tituszként magával rántva Dávid Ibolyát. Utoljára, azt hiszem, az ATV-n volt műsorvezető. Ennél lejjebb nemigen van. Következő alanyunk Szigetvári Viktor. Előző hősünkkel ellentétben ő egy magas nyurga ember, zsiráfszerű nyakkal és olyan nézéssel, amitől leesnek a madarak a légből. Jellemző rá még orrváladékának eltávolításával kapcsolatos sajátos szokása is; láthatóan volt gyerekszobája, csak – ahogyan mondani szokták – a tehén volt benne a radiátor.

Politikai pályafutását az MSZP-ben kezdte és kitartott a Pojáca mellet végig. A 2010-es bukás után pedig átnyergelt Bajnaihoz.

Sokat elmond kiemelkedő politikai érzékéről, hogy elhitte, Bajnai hitelesen el tudja pislogni az alkalmas miniszterelnök szerepét.

Nem tudta. Miután Bajnai szcenikailag kacagva balra el, azóta külön vezeti az Együtt nevű média-pártot. Időről időre megjelenik valamelyik médiában és csúnyákat mond, valamint szúrósan néz hozzá. Nagyjából senkit sem érdekel, sem ő, sem a pártja. Az orrát már nem piszkálja nyilvánosan, persze lehet, hogy otthon azért bezárkózik néha és vadul nekiesik. Utolsó alanyunk mindannyiunk Török Gábora. Ő egy átlagos megjelenésű, behízelgő modorú fiatalember, semmi különös. Úgy tűnik azonban, hogy őt is elkapta a valódi politizálás iráni vágy és ezt Vona Gábor nevű pártlélek mellett kívánja megvalósítani, olyannyira, hogy már ki is túrta nagy elődjét, Baranyi Tibort, az Attila Király Szellemtudományi és Nemzetstratégiai Akadémia alapítóját és vezetőjét. A neves műintézmény be is zárt.

Nem eléggé cuki ugyanis.

Márpedig az új, Török által instruált Jobbik számára most a cukiság a legfontosabb. Ennek érdekében a Pártlélek szorgalmasan meg is simogat minden kisgyereket, kutyát, macskát, lovat, piros fenekű páviánt, ami csak útjába kerül. Szerencsére a kardfogú tigrisek kihaltak, mert egy olyat is megsimogatna, ha tehetné.

A cukiságra azért van szükség, mert meg akarják ismételni a Fidesz '93-as jobbközép fordulatát. Csakhogy van némi különbség.

'93-ban a széthulló MDF helyén tátongó űrbe tartott Orbánbasi, most viszont ott, ahová a Török és a Pártlélek tartanak, ott van a Fidesz.

Nem mindegy, hogy egy kész gödörbe ugrunk bele, vagy előtte ki kell ásni azt, ami benne van. Az utóbbi jóval macerásabb. Arról nem is beszélve, hogy mit szól mindehhez az Attila Király Szellemtudományi és Nemzetstratégiai Akadémián felnőtt jobbikos kemény mag. Vajon kit fog és mivel megsimogatni a Betyársereg? Nehéz kérdések ezek. Ennek a próbálkozásnak azonban még nem látjuk a végét. Ha szemügyre vesszük a fenti kísérleteket, azt találjuk, hogy a közös hiba, amit a nagy tudású urak elkövettek az volt, hogy

nem vették figyelme ama egyszerű igazságot, miszerint a sikeres politikához rátermett politikusok is kellenek.

A rátermett politikusnak viszont van egy rossz tulajdonsága: nem hagyja magát vezetni. Vezetni ugyanis ő akar. Meghallgat ugyan tanácsokat, majd úgy dönt ahogyan neki tetszik. Lám, ilyen apró dolgokon múlik, hogy – Lenin elvtárs véleményével ellentétben – a tudomány mégsem válik termelőerővé.