Pincsik és farkasok

A gyász sötét fellegei gyűltek a haladás amúgy tágas, napfényes egén. Jeges szelek fújnak, kavarva a barnán zörgő avart és varjak meg hollók sötét csapatai keringenek a gyász mezeje fölött. A poharakban megdermed a rozé-fröccs – meghalt Fidel Castro, el Comandante, az utolsó igazi baloldali hérosz.

Persze nagy meglepetés nem érte a világot, hiszen 90 esztendős volt már a megboldogult, így még a haladó baloldal számára is nyilvánvalónak tűnhetett – bár ők megvetik a biológiát és a többi reakciós tudományt – hogy hamarosan elpatkol.

Mindenesetre eljött hát a gyászmunka ideje számukra.

Ennek haladéktalanul neki is láttak és olyan hülyeség-szökőárral öntötték el a haladó médiumokat, amely párját ritkítja. Pedig ez nagy szó. Elsők között nyilvánult meg az MSZP örök és bizonnyal pótolhatatlan Mórickája, Horváth Csabi – akiről sohasem tudom eldönteni, hogy magától ilyen buta, vagy ez valami PR trükk. Szerinte a túlvilágon Che Guevara, rum és salsa várja majd az elhunytat. El Comandanték egymás között. Eltekintve attól a némiképpen elmondásos viszonytól, amely az átlag szocialistát a túlvilág gondolatához fűzi, ha ismereteim nem csalnak, azon a bizonyos túlvilágon a rumtól és a salsától meglehetősen eltérő dolgok várnak az elveszett lelkekre. Guevara bizonyára tényleg ott lesz, ám a találkozás nem kínál majd igazi örömöt. A túlvilágról szóló konszenzus ugyanis ördögökről, tüzes vasakról és forró szurokban történő lassú, gondos párolásról szól, azok számára, akik bűnösök voltak ezen a világon. Nagyjából ugyanezen időben maga Tamás Gáspár Miklós is szükségét érezte, hogy hitet tegyen Fidelhez kapcsolódó érzelmeiről. Ő először, tőle szokatlan racionalitással, arról beszélt, hogy a szép és nemes baloldali kísérletekből általában vérgőzös diktatúrák keletkeztek. Majd – még mielőtt elképednénk, hogy megjött az esze – váratlanul kijelenti, hogy ettől függetlenül azért ezek a próbálkozások jogosak voltak. Eszmefuttatásában El Comandantét olyan veretes gyilkosok közé sorolja, mint Marat, vagy Saint-Just, és mit tagadjuk, a párhuzam tökéletes. Természetesen a nemzetközi „tényezők” sem fogták vissza magukat. Olyan szellemóriások, mint Juncker, vagy a rózsaszín ingekhez és az agyalágyultakhoz vonzódó Justin Trudeau tettek hitet Castro nagysága mellett. Óhatatlanul felvetődik a kérdés: miért van ez? Honnan ez az olthatatlan vonzalom az efféle alakok iránt, akik holttestek halmain kapaszkodtak fel a hatalom csúcsaira? Nem meglepő módon hosszú története van ennek is. A huszadik század – különösen a második világháború utáni időszak – a farkasok kora volt a baloldal számára. Szerte a „

harmadik

” világban vérgőzös gyilkosok emelkedtek fel a KGB értő és szeretető gondoskodása mellett. Az ideológia mindenütt ugyanaz volt: harc az imperialista kizsákmányolás és a gyarmati elnyomás ellen. A két világhatalom szembenállásának elsődleges terepe lett a „harmadik” világ, miután a közvetlen konfliktust a nukleáris fegyverek lehetetlenné tették. Mindkét oldalról áradtak a fegyverek és a tanácsadók, aminek következtében egész kontinensek, mint például Afrika, borultak vérbe. A modern haditechnika, ötvözve a kőkorszaki gondolkodásmóddal, társadalmi állapotokkal és a szokásos moral insanity elképzelhetetlen tömegmészárlásokat és évtizedekig, napjainkig húzódó konfliktusokat eredményezett. Ebből a bűzös mocsárból nőttek ki a „

béketábor

” 50-es, 60-as, 70-es éveinek hősei, a „bandungi nemzedék” diktátoraitól egészen el Comandantéig. Legyünk igazságosak. A „

szabad világ

” támogatottjai, a Somozák, Stroessner és társaik sem voltak különbek. Egy szemernyit sem. És nem csak távol, egzotikus országokban, hanem errefelé Európában is militáns, lelkiismeret nélküli gyilkosok képviselték a haladó baloldali gondolatokat, olyanok, mint a Vörös Brigádok, vagy a RAF. Merényletek, gépeltérítések, túszejtések tartották izgalomban a világot. A haladó baloldal elemében érezte magát. Igazi farkasok voltak, akik vérhabos fogsorral féldöglötten is haraptak és nem lehetett fogságban tartani őket. Ennek a kornak az utolsó dinoszaurusza, Fidel Castro távozott most. Ágyban párnák között halt meg, ami nem is csoda, hiszen megölt mindenkit, aki őt megölhette volna.

Diktátorok között ez a hosszú élet titka.

Persze, tudom én, van ennek valami furcsa, torz módon vonzó romantikája. Lányok, asszonyok sokasága imádta őket, ábrándozott róluk és tettek a kedvükre, ha módjuk nyílt rá. Sok nő szereti a rossz fiúkat. A vér, a verejték, a puskaporszag és a hatalom hatalmas erejű afrodiziákumok. Castro különösen nagy kedvencük volt. Maga az „isteni Lollo” – a kor minden férfiemberének álma, Gina Lollobrigida – is készített vele meglepően mélyreható interjúkat. Hasonló bensőséges kapcsolat fűzte az említett Justin Trudeau anyjához is – bár a rossznyelvek szerint a hölgy erkölcseinek ismeretében – ez nem volt oly nehéz feladat. A pletykák szerint megvolt neki az egész Rolling Stones együttes is, komplett módon, dobszerkóval, Marshall erősítővel együtt. Sympathy for the Devil – hogy pikírtek legyünk. A haladó baloldal viselkedése az állatkertben sétáltatott pincsikre emlékeztet, akik a farkasok kifutója előtt csaholva meresztgetik szőröcskéjüket – melyre gondos gazdasszonyaik csinos kis kabátkákat varrnak a hideg ellen – és szemükben a félelemmel vegyes tisztelet szűköl. Lelkük mélyén ők is hatalmas, szürke, hideg tekintetű, puha léptű, magabiztos fenevadak szeretnének lenni, csak sajnos lelkük vágyai és nyamvadt testük ellentmond egymásnak, így örök frusztrációra ítéltettek. Tízdioptriás szemüveggel, tyúkmellel és tornából örökre felmentve bizony vonzónak tűnnek ezek az igazi macsók. Lehet ábrándozni az ágyunkba szédülő nők tömegeiről is. Csak azt nem tudom a feminista gazdasszonyok mit szólnak mindehhez.