Ott voltunk mind II.

Ott tartottunk, hogy a rendszerváltozás nem sikerült túl jól. Miután akkor, ott abban a rövid történelmi pillanatban elmulasztottuk szétválogatni a „konformizmust” a kollaborációtól, megkülönböztetni a rendszer fenntartóit, haszonélvezőit a rendszer elszenvedőitől, ne csodálkozzunk, hogy ma könnyedén össze lehet keverni a két csoportot. Nagyon rossz ez, hiszen a közelmúlt – hasonlóan történelmünk korábbi időihez – torzan és hazug módon él az újabb generációk fejében.

El kell mondjam azonban, bizonyos mértékig megérdemeljük. Na, nem azért, amit az emberarcú kádárizmus alatt tettünk, vagy nem tettünk, hanem azért, amit nem tettünk a rendszerváltozás során. Az Apró Antalok, Biszku Bélák és a kommunizmus többi véreskezű, undorító figuráját hagytuk ágyban párnák között meghalni, hasonlóképpen, ahogy mi is fogunk feltehetőleg. Így aztán, távolról és felületesen nézve pontosan olyannak is tűnnek, mint mi; mintegy felemeltük magunkhoz őket. Jó, nem egészen hasonlóak hozzánk, hiszen sokkal gazdagabbak nálunk. Most azután – történelmileg rövid, az emberélet szempontjából hosszú – idő elteltével már csak hülyének, vagy rosszindulatúnak kell lenni, hogy egyformának tűnjön a két csoport.

Ez pedig nem véletlenül alakul így.

A volt állampárt korifeusainak és ivadékaiknak elemi érdeke, hogy mindenki egyformán tűnjön bűnösnek. Ez ugyanis kisebbíti, negligálja az ő szerepüket. Ha mindenki egyformán volt bűnös, akkor miért kéne pontosan őket megbüntetni? Ez merőben igazságtalan lenne. Azt szeretnék, hogy legyen csak az egész ország, annak minden lakosa, egyformán piszkosszürke színű, megkülönböztethetetlen. A hóhér és az áldozat azonossága ez, azon az alapon, hogy mindkettőjük életében központi szerepet játszik az akasztófa.

Látszólag bonyolult, ám valójában roppant egyszerű dolog ez. Mindenki bűnös, tehát senki sem az. Nem lehet tízmillió embert börtönbe zárni, mert akkor ki őrizné őket? A módszer nem új, hiszen azt tanítják, hogy a háború alatt is mindenki, minden magyar fasiszta kollaboráns volt és ezért szégyellje magát. Bár, azért ők, mikor tehették, nem tartóztatták meg magukat az akasztófától sem. Akiket mégsem vontak felelősségre, azoknak azt üzenték: örüljetek, hogy ti megúsztátok, pedig ti is, mind megérdemeltétek volna.

De miért történt így?

Fontos kérdés ez, hiszen azt mondják, a rendszerváltozást is mi csináltuk. Ha nem sikerült, akkor az is a mi felelősségünk. És valóban, kívülről úgy tűnik, ez igaz is.

Csakhogy a gondos tervezés általában felülkerekedik a spontaneitáson. Márpedig – én meg vagyok győződve róla – az uralmat gyakorlók a '80-as évek második felétől, de az is lehet, hogy már hamarabb, tudatosan készültek arra, ami '89 után történt. Terveik között szerepelt a politikai hatalom gazdasági hatalommá konvertálása – ami lehetővé tette, hogy a megszerzett gazdasági hatalomból újra politikai hatalom keljen – és szerepelt benne a felelősségre vonások elkerülése is.

Nehéz nem észrevenni ezt a tervszerűséget, kezdve a rabló-privatizáció lehetőségének megteremtésétől az „

ellenzék

” vezéreinek gondos kiválogatásán át addig az ijesztő pillanatig, mikor Szűrös Mátyás – pont ő! – kikiáltja a demokráciát a parlament erkélyéről.

Abba a förtelmes gesztusba belesűrűsödött a múlt és a jövendő.

Persze nem háríthatjuk el a felsőséget magunktól sem. Mi, akik beleszülettünk a szocializmusba, a ratkó-nemzedék, nem tapasztaltuk meg a szabadságot. Vágytunk ugyan rá, de tulajdonképpen nem tudtuk, milyen is az. Legfeljebb olvasmányélményekből. Azok meg ugye nem pótolják a tapasztalatot. Naivak voltunk, nem tudtuk, nem akartuk tudni, hogy a szabadság magába foglalja a rosszindulat szabadságát is, hogy amire vágyunk az egyúttal a legrosszabb tulajdonságokat is szinte korlátlanná teszi.

A hatalom és bírvágy egyidősek az emberrel magával, ha hagyjuk, biztosan felül kerekedik. És mivel mi nem vetettük ki magunk közül azokat, akikről tudtuk, hogy romlottak, ilyenre sikerült a dolog. Hogy közhelyes legyek, a gonoszok győzelméhez bőven elég a jók passzivitása.

És mit tehetünk most?

Sokan vannak barátaim, akik megkeseredetten beszélnek a dolgok rosszra fordulásáról és a tehetetlenség bénító érzéséről. Úgy érzik, egy leélt élettel a hátuk mögött, hogy megcsalattak reményeikben, törekvéseikben és nem tudnak egy jobb országot hátrahagyni a gyerekeikre, unokáikra. Mindenkiben csalódtak, legyen az kormány vagy ellenzék és tulajdonképpen csalódtak saját magukban is, hiszen tehetetlenek.

Én úgy vélem mindezen csak mi magunk segíthetünk. Nincsenek gyors megoldások, csodagyógyszerek és megvilágosodások, bármennyire türelmetlenek is vagyunk.

Annyit tehetünk, hogy felemeljük a szavunkat, beszélünk a múltról, úgy, ahogyan az volt, ahogyan mi megéltük. A jövő – és ez túl van az emberi elhatározásokon – mindig az eljövendő nemzedékek kezében van. A harc az ő lelkükért folyik.

Hátrányban vagyunk persze, elvágva a nevelés hivatalos, szervezett módjaitól, ám én hiszem, hogy a következő generációkat nem az iskolában, hanem otthon kell felnevelni. Olyanná, amilyenné nekünk – saját hibánkból, vagy a kényszerítő történelmi körülmények miatt – nem sikerült válnunk.

Keserűen lassú lesz és nem hogy nem éljük meg, nem is láthatjuk a végét, de a kötelesség, velük és önmagunkkal szemben, nem enged mást tenni.