A Lebensraum

Anno, a náci ideológusok azt találták ki – többek között valami középkorias romantika hatására – hogy meghódítják a hatalmas keleti sztyeppéket, Lengyelországot és a Szovjetunió nyugati területei, ahol berendeznek egyfajta árja mennyországot. Az elképzelés szerint hatalmas birtokokat hoztak volna létre, közepén az árja földesúr lovagvárával, körben pedig a szláv jobbágyok túrták volna a nagyszerű termőföldet, megtermelve a németek számára szükséges minden ennivalót. Miután nem voltak híján tettrekészségnek, neki is láttak a megvalósításnak. Küldtek tankokat, katonákat, hogy meghódítsák a reményteli Lebensraumot. Hiba volt. A háború elveszett, a terv nem sikerült. Ám az eszme, a gondolat – ha már megszületett – nem tűnt el, az már örökké velünk marad.

Olvassuk a sajtóban, hogy az IMF megtagadta Ukrajnától a következő hitelrészlet átutalását. Nem kevés pénzről van szó, 1,9 milliárd dollárt vártak az ukránok a jeles intézménytől. Most azután várhatnak, mert – mint írják – legközelebb az ősszel kerülhet sor a tranzakcióra. Már ha meg tudnak egyezni addig. Érdemes tán néhány mondatban összefoglalni a tanulságos történetet, hogyan jutottak ide az Ukránok.

Előre kell bocsájtani, hogy Ukrajna egy sohasem volt ország.

Előbb Lengyelországhoz tartozott, majd egy véres háború után az orosz cárok uralkodtak felette. Egy roppant rövid időre, a breszt-litovszki béke idején, Németország kegyelméből és nagyhatalmi taktikázások okán, rövid ideig „

független

” lett – már amennyire az függetlenség volt. A bolsevikok aztán vérbe fojtották a függetlenséget és kegyetlen megtorlásokat, éhínséget szabadítottak a szerencsétlen ukránokra. A második világháborúban újraéledtek az ukrán remények, még a németek oldalán harcolni is hajlandóak lettek volna az oroszok ellen. A németek ezt ideológiai okokból nem tették lehetővé, valószínűleg az egyik legnagyobb hibát követve el.

Ukrajna „szabadsága” a Szovjetunió felbomlásával jött el.

Ki is alakult a poszt-szovjet államokra jellemző kleptokrácia, melyben néhány oligarcha lopta el a nemzeti jövedelem nagyobb részét. A nevezett oligarchák természetesen nem nagyon fértek meg egymással. Állandóan becsukták,száműzték, meggyilkolták egymást és ehhez ideológiai hátteret is próbáltak teremteni maguknak. Egy részük a legszélsőségesebb nacionalizmusra tette a tétjeit. Voltak ennek persze problémái kezdve az orosz és az ukrán nyelv megkülönböztetésétől az országban élő többi nemzetiség jogainak elismerésééig. Ők – történeti és ideológiai okokból – erősen oroszellenesek lettek hiszen, jellemző módon, az „

ukránságot

”, csak az oroszokkal szemben lehetett valamennyire meghatározni. Az oligarchia másik része az oroszokkal való szoros együttműködésben látta a boldogulásának zálogát. Természetesen a saját boldogulásukra gondoltak, mert az ország nem igen érdekelte őket.

Az ország pedig a nagyhatalmi játszmák játékterévé vált.

Végül – nyilvánvaló amerikai-európai hátszéllel – kitört a „

narancsos

” forradalom és „

Ukrajna

” a nyugati orientációt választotta. Természetesen nem „

Ukrajna

” döntött így, hanem az EU és Amerika támogatta komprádor oligarchák. Sietve létre is hoztak egy „

nemzeti

” kormányt, mely olyannyira nemzeti volt, hogy tagjainak egy része még csak ukrán állampolgársággal sem rendelkezett. Miután az un. „forradalom” csak a szélsőjobboldal segítségével sikerülhetett (Ők voltak hajlandók gyilkolni is) rossz idők kezdtek járni a nemzetiségekre. Első lépésként eltörölték a kisebbségi nyelvhasználatot lehetővé tévő törvényt és további kellemes meglepetésekre készültek. Az oroszok mindezt Amerika és a NATO terjeszkedéseként élték meg (amint az is volt egyébként) és egy ravasz hadmozdulattal visszavették Ukrajnától a Krím-félszigetet, majd ezt – Koszovó mintájára – egy népszavazással szentesítették is. Lett nagy üvöltözés a területi sérthetetlenségről és a szuverenitásról. Érdekes módon ezek például Koszovó kapcsán nem merültek fel. Zárójel. Ukrajnának a Krímhez pontosan annyi történelmi köze volt, mint mondjuk Kamcsatkához. A Krímet az ukrán Hruscsov az ötvenes években csatolta Ukrajnához, csak úgy, feltehetően azért, mert megtehette. Zárójel bezárva. A történtek hatására a donyecki milliós létszámú orosz kisebbség – joggal félve a retorzióktól – fegyvert ragadott és orosz segítséggel, elszakított egy jókora területet.

Így aztán már polgárháború is van. Szegény embert az ág is húzza.

Ukrajnát, az ott élő népeket az EU és Amerika azzal csalogatta magához, hogy megmentik az országot az államcsődtől és tengernyi pénzt adnak. Annyit, hogy miután a nagy részét mindenképpen ellopják, még mindig elég marad. Kaptak is, csakhogy az mind hitel volt, amit vissza kéne fizetni, kamatoskamattal együtt. Az már a hitelek folyósításánál is nyilvánvaló volt, hogy visszafizetni nem lesz miből, legfeljebb újabb hitelekből. Ki is alakult a kívánatos adósságspirál, az ország tökéletesen belebonyolódott az uzsorások hálójába. Az USA és az EU részéről – az oroszok értelmetlen és roppant veszélyes bosszantásán túl – a dolog lényege az ország minél teljesebb kirablás volt. A kezdetektől megjelentek azok az óriáscégek melyek – a nálunk is látott módszerek szerint – nekiláttak fillérekért felvásárolni mindent, ami értékes volt Ukrajnában. Az IMF most azért nem folyósít több pénzt, mert az ukránok vonakodnak eladni a legnagyobb kincsüket a világon talán legjobb adottságokkal rendelkező termőföldet. Természetesen a tőke szabad áramlása érdekében kizárólag. Már a háborúban is a német vonatok kivitték a tankokat a frontra, visszafelé pedig a termőföldet szállították Németországba. Amit aztán a Hanzi, illetve mivel ő fronton volt, helyette a Brünhilda puttonyba hordott fel a hegyre, hogy teremjen a káposzta.

Most ugyanezt akarják csak a tankok már nem kellenek.

A Tigrisekkel elvesztett háború megnyerhető lett Volkswagennel, mi több, már meg is nyerték. Meg fogják kapni a földeket is. Aztán ha majd olcsón megvették a hatalmas területeket, a közepébe felépíthetik a romantikus lovagvárat is, az ukrán paraszt meg túrhatja tovább a földet. Ekkorát változott a világ.