Vízimentők

Mint annak híre ment, Matteo Renzi olasz miniszterelnöknek elege lett a migránsokból. Ez már csak azért is érdekes, mert annak idején oly elkötelezett szájhabzással szidta Magyarországot és különösképpen Orbánbasit, hogy egyetlen libsi szem sem maradt szárazon az EU parlamentben. Most viszont korlátozná a bevándorlást. Ő is.

Mióta erre mifelénk nem nagyon tudnak bejutni Európába a migránsok, radikálisan megnőtt a Földközi-tengeri útvonal („

Mare nostrum

”, ahogyan a rómaiak nagyképűen elnevezték) forgalma és év végére kétszázezer migránst prognosztizálnak Itáliában. Hogy azután Calais-nál szilárd, 21. századi valósággá válhasson a sötétségről gyakorta emlegetett metafora: négerek az alagútban. Mivel Franciaország és Ausztria gyakorlatilag lezárta, vagy lezárni tervezi határait, az összes kvantumfizikus ott marad Olaszországban, ahol úgy vélik, már nincs számukra elegendő kvantum.

Pár éve még, mikor errefelé jöttek a Balkánon át, akkor volt, most nincs.

Persze – a korszellemnek megfelelően – mindenek előtt több pénzt szeretnének a derék taljánok, mintha az ez esetben megoldana bármit is. Van abban valami végtelenül vicces, ahogyan az EU ún. „

magországai

” hihetetlenül szeretik és támogatják a migránsok befogadását – valamelyik másik országba. A sajátjukban már kevésbé. Sorra jelentik ki, hogy az ő országuk már megtelt, kész. vége, nincs tovább és más távoli, migránshiányos országokra mutogatnak, mondván, ott még bőven van hely. Az, hogy egyszerűen véget vessenek a migrációnak – a libsi gondolattilalom okán – gondolni sem mernek, hiszen akkor fasisztáknak néznék őket. Az olaszok persze nem tűnnek tanulékonynak, mikor problémáik megoldását attól az EU-tól várják, mely nyilvánvalóan – a tisztségviselők fizetésének emelésén kívül – az ég világon semmit sem tud elintézni, aminek bármi értelme van. Újabb és újabb tanácskozások, végtelen számú elvi nyilatkozat fog keletkezni, melyeknek kulcsfogalma szokás szerint a „

kell

” szó lesz, és úgyszintén szokás szerint egyetlen szót sem vesztegetnek az olyan hívságos, porbanjáró dolgokra, hogy miképpen, hogyan valósuljon meg ez a kell.

A migránsok meg csak jönnek.

De nem erről akarok beszélni. Észak-Afrika lakosságának – a mohamedán hódítás óta, azaz több mint ezer éve – a kenyérkereső foglalkozása többnyire valamiféle erkölcsileg elítélendő dolog, melyet a víz túlpartján élő fehér keresztények rovására követtek/követnek el. Eleinte évszázadokon át a kalózkodás volt a nemzeti sport, melyet az olasz és spanyol partok elleni rajtaütések tarkítottak, ellátva áruval a Közel-Kelet és Afrika rabszolgapiacait. Ennek a szép, népművészeti különlegességet sem nélkülöző szokásnak az angol-francia-amerikai hajóhad, majd pedig a gyarmatosítás vetett véget.

Sötét idők voltak ezek, a gaz európaiak már majdnem arra kényszerítették az őslakókat, hogy munkából szerzett jövedelemből tartsák el magukat.

Minő megalázó gondolat! De ezek az idők szerencsére elmúltak, a gyarmattartók kivonultak és nem győzik megbánni tetteiket, fejükre hamut szórnak és megszaggatják ruhájukat a nagy megbánástól; nem szűnő szórakozást nyújtva ezzel a derék mohamedánoknak. Az európai és amerikai politikai vezetés – hülyeségből, vagy aljasságból, ezt nem tudom eldönteni – véget vetett a diktátorok uralmának, ellehetetlenítve az egyetlen uralmi formát, melyet a lakosság megért és respektál. A keletkezett hatalmi űrt, annak rendje és módja szerint, kiskirályok, hadurak és rablóbandák töltötték ki. Mindeközben Európán és az európaiak jelentős részén erőt vett az elmebaj, minek egyik tünete a mohamedán bevándorlók beengedése és pátyolgatása. Így nyílott meg egy új minden eddiginél népszerűbb és jövedelmezőbb sport, az embercsempészet előtt a tér. Tulajdonképpen egy újkori rabszolgakereskedelem szemtanúi vagyunk, csak nem rabszolgának adják el a négereket – annak még talán lenne gazdasági értelme, bár Európában nem termelnek gyapotot – hanem szociális támogatottnak.

Persze modernizálódott a dolog.

Például nem kell megbilincselni a négereket, hanem annyit zsúfolnak egy ladikba, hogy amúgy se tudjanak mozdulni. Ez olcsó és tanulságos eljárás. Az eladó szempontjából persze tök mindegy, a lényeg, vegyék az árut. Azzal meg nincs probléma. A csempészet szó ugyebár azt jelenti, hogy valamiféle határon az illető ország hatóságainak tudta nélkül juttatunk át valamit. Ezért azután a hatóságok roppant idegesek szoktak lenni és a törvény teljes szigorával üldözik az efféle tevékenységet. Arra azonban, szerintem, még nemigen volt példa, hogy a csempészettel sújtott országok maguk viszik át a csempészárut, miközben egyébként folyamatosan siránkoznak a csempészet okozta károk miatt.

Tudathasadásos állapot ez, vagy szándékosan aljas.

Egy darabig a csempészet klasszikus szabályai szerint mentek a dolgok, a csempészek a kiindulási ponttól a célig szállították az árut. Ez mindenféle nehézségekkel járt. Például a csempésznek valamiképpen vissza kellett jutni a kiindulási pontra újabb áruért. Ez költségekkel járt, veszéllyel szerencsére nem, mert ha a hülye európai hatóságok elkapták, legfeljebb kiutasították, azaz visszajuttatták oda, ahová amúgy is menni akart. Az ún. NGO-k és az EU-s haditengerészeti egységek (A „hadi” jelző itt természetesen eufemizmus) belépésével ez a macera is megtakaríthatóvá vált. Hírlik, hogy a távoli, édeni Líbia strandjai kihaltakká váltak, mert a tengerbe messzebbre merészkedő és ott pancsikáló fürdőzőt egy óvatlan pillanatban az NGO-k hajói kihúzzák a vízből és Olaszországba szállítják, ha akar menni, ha nem.

Hasonlóan a szerencsétlen vakhoz, akit akkor is átvezetnek a zebrán, ha nem szeretne a túloldalra menni.

A hosszú tengeri út, a visszatéréssel kapcsolatos kiadások megszűntek, az egységnyi idő alatt csempészhető négerek száma radikálisan megnőtt, ami a munkahatékonyság és a haszon szempontjából jelentős javulással járt. A dolog tulajdonképpen a kollektív öngyilkosságra emlékeztet, melyet eddig csak a totál elmebetegekből álló szekták esetében láttunk. Most viszont egy egész kontinens követi el. Annak idején a mesebeli Atlantiszt a tenger árasztotta el, Európát a migránsok. Az eredmény pedig ugyanaz.