Ellenzéki ujjgyakorlatok

„Orbánék rettegnek a 2018-as elszámoltatástól” (Vona), „A börtönbe kerülés a tét a Fidesz politikusai számára” (Hadházy). Íme, két kiragadott példa a „Mandiner” minapi válogatásából. De idézhetnénk szinte bármely más ellenzéki politikust is, hiszen a kormány „elszámoltatása” minden haladó ellenzéki párt programjában szerepel. Már akkor, mikor éppen nem lincseléssel vagy statáriális eljárással fenyegetőznek. Kampány van – mondhatnánk. De ennyire?

Tegyünk egy gondolatkísérletet. Tegyünk úgy egy pillanatra, mintha komolyan vennénk a „

demokratikus

” ellenzék mondatait. Nem lesz egyszerű, de alább megpróbáljuk. Ahhoz, hogy ezt megtegyük, először is át kell tekintenünk a haladók másik, az elszámoltatással, bebörtönzéssel és egyebekkel párhuzamos ígéretét a „

jogállam visszaállításáról

”. Ami ugyebár látszólag – de szigorúan csak látszólag – ellentmondani látszik a fenti ígéretnek. Nagyon. A magyarországi jogállamiság bajainak két elemét szokták emlegetni. Az egyik Polt Péter, mint olyan. A másik pedig, hogy a Fidesz – ó borzalom! – törvényeket merészelt hozni. Polt megbízatása 2019-ig szól és az érvényes szabályok szerint kinevezni és felmenteni csak kétharmados parlamenti többséggel lehet. Ilyen ellenzéki eredmény nem túl valószínű, hogy finoman fogalmazzunk.

Persze jogállamilag akár le is lehet lőni.

Ami a törvényeket illeti, azokat egy új parlament megváltoztathatja, amennyiben azok egyszerű többséget igényelnek, ám Orbánbasi kormányának tevékenységét megítélni – bizonyos jogállami reminiszcenciák okán – csak a munkálkodásuk során érvényes törvények alapján lehetséges. Azokat meg – mint tudjuk – ők hozták. Puff neki. Mindezek azután meglehetősen kétségessé teszik a kormány áristomba küldését és a javak elkonfiskálását.

Legalábbis „jogállami” módszerekkel.

„

Elszámoltatni

” ebben az országban még soha egyetlen kormánynak sem sikerült senkit. A sikertelen kísérletek közül kétségtelenül a legfájóbb az 1990-es. A sikertelenség oka pedig már akkor is – Sólyom László áldásos közreműködésével – a „

jogállamiság

” normái voltak. Ezekre hivatkozással úszták meg még azok is, akiknek konkrétan vér tapadt a kezéhez. A különböző kormányok feljelentésügyi megbízottainak roppant eredményes és épületes tevékenységét pedig ne is említsük, mert egészségkárosító. Ami pedig az elszámoltatást illeti, a jogállamiság bevett normái szerint például a bűnösséget bizonyítani is illik.

Méghozzá tényekkel, és nem újságcikkekkel.

Ellentétben a haladó sajtótermékek által bizton állítottakkal ugyanis a gyanúsítás még nem vád és végképpen nem ítélet. Az a bizonyítási eljárás pedig, mely szerint Mészáros Lőrincet lefényképezték, a háttérben egy emberrel, akinek a másod unokatestvére később pályázatot nyert: tehát korrupció; az Index oldalain jól mutat ugyan, és Hadházy lódoktor szerint bőségesen elégséges, ám a jogállami normák szerint nem teljesen kielégítő.

Eme apró nehézségek áthidalására született meg haladó agyakban a Nagy Áprilisi Szocialista Forradalom (NASZF) gondolata.

Ezt – ha jól értem a meglehetősen zavaros nyilatkozatokat – valahogy úgy képzelik el, hogy miután megnyerik a választásokat, valamiért forradalmi helyzet áll majd elő. Hogy miért az rejtély. Ennek kapcsán pedig a DK-s rohamnyugdíjasok, a diáktüntetések hülye gyerekei, valamint a Betyársereg, kéz a kézben, lobogó zászlók és helyesírási hibáktól viruló táblák alatt, megalakítják a Szamuely Tibor csapásmérő alakulatot, és országszerte statáriálisan felpofozzák a fideszeseket, valamint elveszik tőlük az aranyórát. Miközben Heller Ágnes kis vörös könyvecskéit lengetik a kínai kulturális forradalom mintájára. Orbánbasit pedig kurtavasban a Spinoza ház kazamatáiba vetik, ahol a jó helyismerettel rendelkező Vona őrzi majd. Ekkor, mondják, néhány napig – tán 133-ig, a tradícióknak megfelelően – nem lesz érvényes a jogállam, az országot egy Gyurcsány Ferencből álló direktórium vezeti majd, ám csak azért, hogy később eljöjjön a jog igazi uralma és vele a Kánaán. Vajon honnan ismerős ez a koncepció, hogy most először jogtalankodunk egy kicsit, és nagyon rossz lesz, de ez szükségszerű, hogy később minden jóra forduljon? Vajon miért van az, hogy ha a haladóknak valami nem tetszik akkor azonnal ilyenek jutnak eszükbe? Talán a rutin és a megszokás miatt – nem tudom.

Lehet, hogy amint az újságírás, úgy a gyilkolászás is kizárólag baloldali műfaj.

Nem tudom, a kedves olvasó hogyan van vele, de én már most hihetetlen mértékben unom a választási kampányt, miközben rémülten találgatom azt is: mi jöhet még. Hiszen még el sem kezdődött, de a libsi média már most apokaliptikus hangulatban van. Mintha nem választásra, hanem azték emberáldozatra készülnének, hogy április 9-én is feljöjjön a nap. Lassanként annyira súlyossá válik a helyzet, hogy már röhögni sem tudok rajta.