Mi közünk a kurdokhoz?
„...az embereknek úgy kell ártani, hogy ne lehessen félni a bosszútól.”
Machiavelli
Napjaink külpolitikai híreit uralják a török-kurd konfliktus eseményei. Ezek szerint a török hadsereg megtámadta a kurd enklávét, és ezzel újabb fejezetet nyitott a közel-keleti szenvedéstörténetben.
Európában mindenki – én is – mélységesen sajnálja a kurdokat. Mi, magyarok különösen empatikusak lehetünk, hiszen hányatott sorsukat ugyan azoknak a nagyhatalmaknak köszönhetik, akiknek mi is a magunkét, túl ezen pedig tapasztalatból tudjuk milyen az, mikor testvéreink idegen országokban kényszerülnek boldogulni.
A törökök, amint azt a történelmükből tudjuk, Szulejmántól az örményekig, minden bizonnyal perfekt népirtást fognak végrehajtani, aminek következtében gyönyörű tüntetéseket láthatunk majd az európai nagyvárosok utcáin.
Ezeken csúnyán megmondják majd a véleményüket, és Erdogan – minden bizonnyal – rettegni fog.
Láthatunk majd nagyszerű performance-okat, a török zászló égetésétől a földön fetrengő, magukat halottnak tetető antifasisztákon át, a vérszínű folyadékkal való locsolkodásig. És miközben mi ezeket nézzük a képernyők előtt, a török hadsereg lövöldözi a kurdokat. Mondhatnánk, mindenki teszi a dolgát. Így kerek a világ.
Európa, szokásához híven, semmit sem tesz, és nem is fog tenni ez ügyben sem. Morális szólamok, nevetséges figyelmeztetések hangzanak el, mintha lenne bármi is, amit az ügyben akarnak, vagy tudnak tenni. Európa pontosan azért nem fog beavatkozni, még gazdasági szankciók szintjén sem, amiért folyamatosan fizeti a hardzs-t, a hitetlenek adóját a törököknek, hogy ne engedjék ránk a migránsokat. Az az erő és elszántság, mellyel a migránsokat meg tudná állítani, elég lenne Törökország féken tartásához is.
Csakhogy nincs ilyen erő.
Európa, mint a késői Róma, bárhogy nevezzék is a dolgot, de adót fizet a barbároknak, hogy megállítsák más barbárok támadásait. Hogy ez hová vezet, azt a történelemből tudhatjuk. Folyamatosan emelni fogják az szolgálataik árát, egészen addig, míg úgy nem döntenek, hogy sokkal gazdaságosabb és szórakoztatóbb idejönni és elvenni.
Európa maga is ludas a dologban. Ugyanazok az elmebetegek, akik most majd az utcán fognak fetrengeni a kurdokért – akik biztosan nagyon hálásak lesznek ezért – nemrégen még az „arab tavaszért” lelkesedtek és a diktátorok ellen tüntettek. Ez lett belőle. És még csak nem is hivatkozhatnak arra, hogy nem látták előre. Szinte minden normális ember tudta ezt előre. Bár, azt hiszem, nekik tök mindegy, a lényeg, hogy az utcára lehessen menni, mert különben nagyon unatkoznának. Aztán azzal a kellemes érzéssel térhetnek nyugovóra, hogy ismét tettek valamit a világ jobbá tételéért.
Zárójel. Miközben ezt írtam, már meg is jelent, hogy Erdogan megfenyegette Európát több mint hárommillió migránssal. Ez vészjósló hír számunkra is, mert ha a törökök így tesznek, a migránsok bizony – földrajzi okoknál fogva – a Balkánon indulnak el és mifelénk. És nem hiszem, hogy ekkora tömeget, véres erőszak nélkül, meg lehetne állítani. Zárójel bezárva.
Érdekes módon, most fel sem merül a határok sérthetetlensége, az állami szuverenitás szentsége, melyekről, az ukrán–orosz konfliktus kapcsán, oly szép hőskölteményeket hallottunk a nyugati politikusoktól. Pedig hát – bármit állítson is Erdogan szultán – semmi más nem történik, mint hogy egy jókora darabot kiszakítanak Szíriából és török fennhatóság alá helyezik. Annektálják – mondhatjuk ilyen szép, idegen kifejezéssel. Ami annál is érdekesebb, mert olaj is található arrafelé.
Nyilván különbség van szuverenitás és szuverenitás között, csak én nem értem.
És végezetül a címben írtakról. Mi közünk, nekünk, magyaroknak, a kurdokhoz? Nos, nagyjából semmi. Lehet – bizonyára kell is – sajnálni őket, lehet aggódni, hogy mi lesz a csinos, fotogén és bátor kurd amazonokkal a török hadsereg karmai között. Lehet majd a harcok csillapodásával – mert béke az biztosan nem lesz – segélyeket küldeni, kórházat építeni, de ennél többet nem tehetünk. Persze elvárják tőlünk, hogy az európai kórussal együtt fenyegetőzzünk, ami sokkal inkább nevetséges, mint ténylegesen fenyegető. Hadd röhögjenek a törökök.
Amit valójában tehetünk, az a határok megerősítése, a hadsereg ütőképessé tétele, mert – ne legyenek illúzióink – ha Törökország tényleg elengedi a migránsokat –, minket is pontosan úgy fognak egyedül hagyni, ha tetszik: elárulni, mint a kurdokat. Cseh doktornő, Gyurcsányné, meg a többiek már most azon dolgoznak, hogy minket még csak ne is sajnáljanak, mint a kurdokat, hiszen fasiszták vagyunk. Ne ringassuk ábrándokba magunkat: egyedül leszünk.
