Labrisz kalandjai

Benedek Elek, A hétszépségű királykisasszony című meséje nyomán írta: Aristo

Kirobbanó örömmel olvastam a Labrisz egyesület felhívását a régi, jól ismert mesék újszerű átírására, melyben a szereplők „Például nem felelnek meg a hagyományos nemi szerepeknek, LMBTQ-emberek, nem fehér bőrűek, nem keresztények, menekültek,...” Az óvodásoknak és a kisiskolásoknak bizonyára elengedhetetlenül szüksége van ilyenekre. Segíteni szeretnék, amennyire tőlem telik.

Invokáció

Ó múzsák! Különösen, te Pető Andrea! A te kis pufók kezed vezesse pennámat! Segíts nagy munkámban, hogy oly mesét kanyarítsak, mely nem felel meg a hagyományos nemi szerepeknek, azoknak, melyekről az óvodások és a kisiskolások azt sem tudják, hogy micsodák. De majd most tőlem megtanulják!

***

Túl az Óperencián, az üveghegyeken is túl, ahol Greta Thunberg is túr, élt egy szegény ember a családjával. Volt ennek a szegény embernek egy lánya, úgy hívták, hogy Kolontos Labrisz. Csúnya is volt, buta is volt (kolontos, ahogyan mondták) és rengeteg kárt okozott szegény szüleinek. Szomorkodtak nagyon szegények, hogy Labrisz mindenükből kiforgatja őket a nagy butaságával. Borral öntözte ő a virágokat, liszttel szórta az udvart homok helyett és még számtalan ostobaságot követett el. Esténként pedig furcsa könyveket olvasott és Pető Andreát hallgatta a rádióban.

Egy nap aztán, kora reggel, odaperdült a szülei elé és azt mondta: „sokat gondolkodtam a dolgon, és rájöttem, hogy leszbikus vagyok! Kérjétek meg nekem a szomszéd lány kezét!” Megnézte a szegény ember a lexikonban, hogy mit jelent az, ha valaki leszbikus. Elrémült nagyon attól, amit olvasott, mert homofób fasiszta volt egyébként. „Dehogy kérem és meg a szomszéd lány kezét, az egész falu rajtunk röhögne” – gondolta – „inkább megszabadulok ettől a perszónától.” Fogta hát Labriszt és elvitte magával a nagyvárosba. Ott aztán meg sem álltak a CEU-ig és beíratta gender-szakra. „Az esze biztosan megvan hozzá” – nevetett magában. Örömmel tért haza, remélte nem látja majd egy darabig.

Labriszt pedig szárnyuk alá vették a bölcs genderisták és tanítgatták tíz álló esztendeig. Mivel nagyon buta volt a tanuláshoz, minden reggel egy kis aranykalapáccsal a fejére koppintottak, így verve belé a tudást. Megtanították mindenre, amire szükség lehet, többek között a tündérnyelvre is, mely minden kaput megnyit és minden tudást a felszínre hoz. Mikor végzett, felvették Phd hallgatónak, hogy doktora lehessen a varázstudománynak. Elküldték távoli vidékekre, hogy ott is tanulhasson, okosodhasson.

Mendegélt Labrisz, egyszer csak azt látja, hogy előtte áll egy kicsiny kunyhó, de az ajtaján nincs kilincs. „Sebaj!” – gondolta Labrisz – és tündérnyelven az ajtóhoz szólt: „Biológiai esszencializmus!” De az ajtó makacsul csak nem nyílt ki. Nagyon megharagudott ekkor Labrisz. „Nem nyílsz ki” – sziszegte dühösen – „ Majd kinyílsz ettől!” Még hangosabban kiáltott az ajtóra: „Interakcióban, performatív beszédaktusok mentén létrejövő nyelvi viselkedési mintázat!” – vágta a legerősebb varázsigék egyikét a makacs nyílászáróhoz. Ezt aztán már nem bírta az ajtó és kinyílt.

Bent egyetlen szobát talált, közepén arany asztallal, rajta egy könyv, melynek címe „ A Hétszépségű királykisasszony könyve”.

Az volt beleírva, hogy a királynak, kinek országában most jár, egy oly szép lánya volt, mintha a hét legszebb Drag Queent szőtték volna össze. Így lett az ő neve Hétszépségű. Egyszer aztán Kecskebak, a kecskék királya elment hozzá és megkérte a kezét, lenne a felesége. A királylány azonban kinevette. „Hiszen te bakkecske vagy, te szerencsétlen. Én meg a lányokhoz vonzódom, úgyhogy menj a fenébe!” „Queer!” – mekegte a kecske – „Queer vagyok, nem bak!” De a királylányt ez nem hatotta meg, csak nevetett rajta. Nekikeseredett a kecskék királya és bánatába elment a Harvardra tanítani. Megtudták a kecskék, hogy milyen szörnyű sorsra jutott a királyuk és azonnal bosszút forraltak. Egy éjjel a tizenkét legerősebb kecskék elragadták Hétszépségűt és a várukba vitték, ahol rabságra vetették. Az is benne volt a könyvben, hogy a királylányt a Kecskebak várában őrzik igen szigorúan.

Több sem kellett Labrisznak, árkon-bokron át futott a várba. Ám a vár ajtajain sem volt kilincs, így Labrisz ismét a varázserejéhez folyamodott. „Bigender, trigender, poligender!” – kiáltotta. Ettől aztán nem hogy az ajtók kinyíltak, de még a várfal is leomlott. Labrisz aztán meg sem állt a hetvenhetedik szobáig, és hát ott feküdt a Hétszépségű egy arany nyoszolyán. Olyan szép volt, hogy Labrisznak elállt a szava. Próbálta ébresztgetni, de még a varázsigék sem segítettek. Végül aztán elszánta magát és kimondta a nagy varázsigét, melyet mindenki csak egyszer mondhat ki életében: „Interszekcionális!” – suttogta és érezte, hogy megérte az erőfeszítés, mert a Hétszépségű felnyitotta a szemét. Rámosolygott Labriszra és így szólt: „De szép vagy” – erősen rövidlátó volt egyébként – „Te lészen a párom. Ásó, kapa, nagyharang sem választhat el bennünket.”

Mikor visszavitte a Hétszépségűt apja palotájába, nagy lett az öröm. Nagy esküvőt rendeztek, messzi földről jöttek a vendégek. Ott volt mindenki aki számít, migránsok, négerek, válogatott cigány legények. Maga Macron elnök is benézett egy pillanatra. Gyönyörű szertartás volt, egy leszbikus, svéd püspöknő adta össze őket, de úgy, hogy senki sem tudta visszatartani a könnyeit.

Mikor aztán a nászéjszakára került a sor, a Hétszépségű türelemre intette Labriszt, aki már nagyon be volt indulva, és átment egy pillanatra a másik szobába. Mikor visszatért, egy aranyos kis kecskét tartott a karjában és szemlesütve, elpirulva így szólt az álmélkodó Labriszhoz: „Tudod” – szólt félős mosollyal – „rabságom alatt néhányszor meginogtam kissé és arra is rájöttem, nem lehetek kirekesztő.” „Rá se ránts!” – simogatta meg a kis kecskét Labrisz – „Van egy régi migráns barátom, szép pár lesznek ők így együtt”

Megörült a Hétszépségű, hogy Labrisz ilyen elfogadó és sokszínű, mi több, multikulturális. Karjába borult és azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak. Itt a vége fuss el véle!