Pisti a córeszban

Különös interjú jelent meg az Azonnali című kiadvány pixelein Vágó Istvánnal, a DK eszének kétharmadával.

Az interjú apropóját egy némileg frivol esemény adta. Úgy esett, hogy a laptulajdonos különös vonzalmat látszik érezni Kelemen Annácska irányába. Annácska, aki az elmúlt évek során majdnem tökéletes guminővé operáltatta magát (csak azért nem tökéletes, mert néha beszél), megragadta a frissen jött lehetőséget, és bírálta a kvízprofesszort, mondván: csak azért látszik okosnak, mert a válaszok fel voltak számára írva.

Különös helyzet ez, hiszen Annácska eleddig nem éppen a fejével aratott sikert, éppen ellenkezőleg, a fejével pont ellentétes testrészeivel lett ismert, elsősorban a magyar férfitársadalomban. Eddigi életműve és annak mozgóképi dokumentációja nem kifejezetten az intellektus serkentésére alkalmasak. Sőt. Így aztán van annak valami gyengéd bája, ha pont ő tesz megállapításokat bárki szellemi teljesítményével kapcsolatban. Pistivel való civódásuk tipikus esete nagy szellemek találkozásának.

A kvízprofesszor – mentendő mindentudásának közismert hírét – azt találta nyilatkozni, hogy az emlékezetes „Legyen ön is milliomos” című kvízben nem voltak előre leírt válaszok. „Nem volt odaírva a képernyőre a válasz, papír sem volt előttem, és füles sem volt soha sem rajtam.” – nyilatkozta. Tehát – csak hogy értsük –, azt sugallja, hogy a válaszokat ő fejből tudta, mintegy von Hause aus.

Ez bizony szép teljesítmény, már ha igaz, felvet azonban egy érdekes kérdést.

A résztvevők, a válaszadók, bizonyos pénznyeremények reményében vettek részt a játékban, és ez a pénz attól függött, hogy sikerül-e helyes válaszokat adniuk. A válasz helyességét pedig a kvízprofesszor döntötte el, ahogyan mondja: fejből. Mármost mi van akkor, ha – tudom szinte elképzelhetetlen – de Pisti tévedett? Bárkivel megeshet, aki azt hiszi, fejből emlékszik mindenre és a helyes válasz nincs odaírva neki. Ez esetben, bizony a játékosokkal jól ki lett tolva. (Szép magyarosan fogalmazva.) Olyannyira, hogy akár kártérítést is követelhetnek, Pistitől, vagy a televíziótól, vagy bárkitől, aki kitette őket és várt nyereményüket Pisti memóriája esetleges megingásának.

Aztán – ahogyan haladunk előre az interjúban – egyre fenyegetőbben válik nyilvánvalóvá, hogy bizony az a híres memória nem teljesen megbízható. Ennek akkor adja ékes bizonyítékát, mikor szellemi atyjának és házioltára központi alakjának, Gyurcsánynak tevékenységére emlékezik vissza. Az interjú itt egy egy új műfajba, a gyurcsányiádába csap át, innentől kizárólag Fletót fényesíti hősünk, és ezzel az a sajátos helyzet áll elő, hogy az illetővel kapcsolatban, egy oldalon áll a kvízprofesszor, a maga legendás memóriájával, a másik oldalon pedig az egész ország, kivéve a DK-s rohamnyugdíjasokat.

2006 véres őszére például úgy emlékezik Pisti, hogy „Ekkor elindult az erőszak. Nem a rendőri, hanem a tüntetői erőszak.” Továbbá, azt is állítja, hogy mindehhez Fletónak nem volt semmi köze. Hogy is lett volna? Hiszen csak miniszterelnök volt, akinek nyilván nem tették fel a millió forintos kérdést: „Verjük őket véresre, főnök?” Hiszen mi köze ahhoz a miniszterelnöknek, ha a rendőröknek verekedni szottyan kedve? Aztán az eset következményeire is sajátosan emlékezik a fékezhetetlen agyvelejű államférfi. Szerinte ugyanis: „A rendőri túlkapásokat megbüntették, miközben a Molotov-koktélosokat felmentették.” Nekem úgy rémlik, ez pontosan fordítva történt. A tüntetőket futószalagon elítélték, Gergényit pedig kitüntették és a verekedős rendőröknek sem esett semmi baja, túl az izomlázon.

Rögtön magyarázatát is adja annak, hogy miért él az ország döntő többsége tévedésben Ferivel kapcsolatban. Szerinte ugyanis „Gyurcsány volt az első karaktergyilkosság áldozata. Tudjuk, hiszen Semjén Zsoltnak és Navracsics Tibornak bevallottan az volt a dolga, hogy darabokra szedjék Gyurcsányt.” Szegény Feri, azóta sem tudja összeszedni magát a darabokból. Mondjuk számomra problémát okoz, hogy miképpen lehet valakit olyan dologban legyilkolni, amivel nem rendelkezik?

Persze, ha feltételezzük, hogy létezik palackozott, instant, folyékony karakter, akkor lehetséges a dolog.

Majd, mintegy koronájaként az interjúnak, megvédi főnöke szerelmi életét is, mert nyilván úgy érzi, hogy az bizony rászorul erre. Ezért aztán Gyurcsány esetét az Apró-örökös Klára asszonnyal emígyen interpretálja: „Ő nem beházasodott, hanem beleszeretett egy lányba. És normálisabban dolgozta fel az ő nagyon proletár származását.” Azt még csak értjük, hogy a szerelem vak, így aztán nem látta a szemlőhegyi villát, a bankár anyóst és a kádkőgyárat, azt viszont már nem, hogy mennyiben „proletár” származás egy iszákos tolvaj fiának lenni, és hogy ennek mennyiben „normális” feldolgozása beházasodni egy kommunista tömeggyilkos családjába.

Tán rendezni kéne egy kvízt a dolog eldöntésére.

Az egész nagy, memóriazavarra aztán fel is teszi a koronát mikor arra a kérdésre, hogy „Fordított karaktergyilkosság nincs önöktől?”, azt a következő választ adja: „Mi nem vagyunk ilyenek.” És tényleg. Az, hogy szerelme hol bűnözőnek, hol hazaárulónak nevezi Orbánt, az nyilván nem karaktergyilkosság. Persze, ha nem az, akkor már csak azt nem tudjuk, hogy micsoda. Talán dicséret. De ez nem biztos.