Az értelem fénye
„Nincsen semmi, ami igazságosabban van elosztva az emberek között, mint a józan ész; mert mindenki azt hiszi, jutott neki belőle; többet, mint amennyi van, még azok sem igen szoktak maguknak kívánni, kiket minden más dologban csak igen nehéz kielégíteni.”
René Descartes: Értekezés a módszerről
Áll az európai bál a magyar törvénykezés körül, mióta a parlament elfogadta a „felhatalmazási törvényt”, melynek lánykori neve: „a koronavírus elleni védekezésről szóló 2020. évi XII. törvény”. Azért nevezi a függetlenobjektív sajtó (és sajnos gyakran a kormánypárti is) „felhatalmazási” törvénynek, mert ez volt a neve az Adolf Hitlert diktátori hatalomba segítő német jogszabálynak, a Reichstag felgyújtása után. Márpedig éteri áthallást képezni az 1933-as német és az 2020-as magyar állapotok között mély gyönyörűséggel tölt el minden haladót, itthon és külföldön egyaránt.
Az ügy számos kérdést vet föl, mindenek előtt azt, hogy vajon miért csinálják? Nos, elébe vágva az okfejtésnek, szerintem azért, mert buták.
Így, egyszerűen.
A nagy, összeurópai sikoltozásnak természetesen most is a honi ellenzék szolgáltatja a muníciót. Nem hiszem például, hogy a törvényt ilyen rövid idő alatt lefordították volna, ugyanakkor azt sem hiszem, hogy például Jean Asselborn – a nagyszerű Luxemburgi Szocialista Munkáspárt képviselője, külügyminiszter – megtanult volna magyarul, hogy az anyanyelvén gyűlölhesse Orbánt. Így nyilvánvaló, hogy a jogszabály általa vélt tartalmáról a mi szeretett ellenzékünktől értesült.
Zárójel. Valaha régen az úttörő mozgalomban volt egy elmés dolog, úgy hívták: riadólánc. Ez úgy működött, hogy mikor egy pajtásnak tudomására jutott valami – hogy mi lenne az azt sohasem tudtam meg – akkor azonnal értesítette a riadóláncban utána következő pajtást, az a következőt és így tovább. Rövid időn belül aztán az egész örs értesül az ügyről. Riadó lett. Emlékezetem szerint mindenki összevissza rohangászott, és az egésznek – mint akkoriban annyi mindennek – nem volt semmi értelme. Zárójel bezárva.
Na, erre emlékeztet engem a dolog. Mikor elrendelik a riadót, akkor az itteni pajtás szól a következőnek, az meg Asselbornnak, aki már nyilatkozik is. Azt, amit mondtak neki. Ez nagyszerű szórakozás, lehet szerepelni a médiában, hülyeségeket mondani ott, és ez a modern tömegdemokráciában maga a nagybetűs Politizálás. Egy ilyen lehetőségtől megvadulnak, mint cirkuszos ló a katonazenekartól. Csak ugye, ami békeidőben működik, az nem biztos, hogy a járvány körülményei között is helyes.
A politikus alapvető tulajdonsága – egy boldogabb korban – az alkalmazkodóképesség. Ez azt jelenti, hogy számba véve a körülményeket és a lehetőségeket, képes cselekedeteit, azokhoz igazítani. Ehhez persze szüksége van az adott helyzet felismerésére, a tettek és szavak annak megfelelő kiválasztására. Mindez valóságérzéket és – ami még fontosabb – intelligenciát igényel. Méghozzá – ha hihetünk Oxenstierna kancellárnak, II. Gusztáv Adolf miniszterének – nem is oly túl sokat. Ő mondta ugyanis: „Parva sapientia regitur mundus.” (Kevés bölcsességgel igazgatják a világot.) És tényleg.
A rossz reakcióknak pontosan ezen intelligencia hiánya az oka.
A tömegdemokráciában a vezető politikusok kiválasztásában nem játszik különösebb szerepet az értelem. A legfontosabb kiválasztási szempont a lojalitás és a párthierarchia lépcsőfokainak szabályszerű végigjárása. Így lehettek/lehetnek európai „politikusok” érettségi nélküliek, alkoholisták, taxisofőrök és hegesztők, mint a jelenlegi svéd miniszterelnök. Nekik valószínűleg soha egyetlen saját gondolatuk sem volt, betanulták, amit a pártjuk mondott, és azt mondogatják minden körülmények között.
Persze néha a valóság visszavág.
Az EU-parlamentbe kijutott magyar ellenzéki képviselők számára is mekkorát változott – hátrányára – a világ. Úgy nézett ki, hogy négy boldog évnek néznek elébe, magas fizetéssel. Nem kell semmit sem csinálni, csak az itthon nagy nehezen betanult szöveget kell unos-untalan elmondani, a diktatúráról, fasizmusról, jogállamról, és a lehető legtöbb helyen feljelenteni a kormányt. Az meg a bónusz, hogy ettől európai tényezőnek érezhetik magukat. Aztán egyszer csak történik valami, valami, ami eddig nem volt, és ezért nincs rá haladó válasz. Hirtelen mindenki egyedül marad, és magától kéne kitalálni, hogy mi a teendő.
Ehhez viszont nem rendelkeznek semmiféle képességgel, intelligenciával, tudással.
Ha megfigyeljük a honi ellenzék reagálást, azt látjuk, hogy a járvány kitörése után egy darabig tanácstalanul elhallgattak. Nem volt semmiféle érdemleges reakciójuk, hiszen a teljes repertoárjuk hasznavehetetlenné vált. Azt még ők is érezték ugye, hogy például az MTVA-ban fetrengeni vagy a parlamentben ordibálni, nem teljesen autentikus válasz a járványhelyzetre. Márpedig ők csak ezekre vannak felkészítve. Aztán, ahogyan teltek a napok, visszataláltak a Lenini útra. Nem tehettek mást, számukra ez az út az egyetlen.
Újból kezdődött a diktatúrázás és a jogok fölötti jajongás. Ez kapóra jött az EU többi idiótája számára is, ők is úgy érezhették, hogy visszataláltak a jól kitaposott útra és ismét elsüthetik szellemi petárdáikat. Az, hogy közben ismeretlen tartalmú és veszélyességű ragály van, na, az nem érdekli őket, vagy ha érdekli is, nem tudnak értelmesen hozzászólni. Kényszeresen játsszák az egyszer betanult, az értelmi képességeiknek pontosan megfelelő, szerepet. Öreg kutya nem tanul új kunsztot – tartja a mondás –, ám esetükben, úgy tűnik, a fiatal sem.
Mi pedig nézzük őket, és már nem is csodálkozunk.
