A kultúriparról

Divatba jött mostanában a libsi orgánumokban az „és akkor eljött értük a fekete autó” metaforát tartalmazó cikkek, élménybeszámolók közlése. Ennek ürügye a rémhírek terjesztéséről szóló törvény alkalmazása, valódi oka azonban a kormány járványügyi intézkedéseinek látható, számokkal is igazolható sikeressége. Látszik már, hogy ragálynak lassan vége, és nagyon nem akarják, hogy a kormány jól jöjjön ki belőle.

A fundamentalista libsizmus régi harci taktikája szerint, ha a valóság nem az elvárásaik szerint alakul, akkor a képzelet világába próbálják átvinni az ügyeket, gondolván, hogy abban ők jobbak, hiszen tulajdonképpen abban is élnek.

A fantázia világa hazai pálya számukra.

Miután a ragály – hő imáik ellenére – nem irtotta ki a fél országot és nem hevernek temetetlen holtak az utcákon, ismét a régi-új témához, a szólásszabadsághoz fordultak, melyet Orbánbasi kegyetlen diktatúrája, a járványveszélyre hivatkozva a sárba tipor.

A helyzet annyira elfajult már, hogy legutóbb maga Koncz Zsuzsa, az SZDSZ erősen idősödő csalogánya is szükségét érezte a megszólalásnak. Valóságos (városi) legenda ő, hisz, a PaDöDö végleges és végzetes elhízása óta, a velünk élő mentális SZDSZ legnagyobb popdíváját tisztelhetjük benne. Miután érthető, anatómiai okokból ő nem tud népszerűségére pucér fotókkal ráerősíteni, mint ifjú pályatársnői szokták napjainkban, ezért kormánykritikával próbálkozik. Ez ugyan, a meztelenkedéssel ellentéteben, nem mindenkit hoz lázba, csak egy szellemileg jól körülhatárolható részt, de ez is több a semminél.

Zárójel. Nincs ezzel egyedül. Az utóbbi időben a szórakoztató ipar aktuális sztárjai – akinek többsége olyan sötét, hogy semmilyen kérdésben nem indokolt a véleményét kikérni – fontosnak gondolják, hogy politikai kérdésekben is véleményt nyilvánítsanak. Hogy, hogy nem, szinte kivétel nélkül a libsizmust preferálják, bizonyára az áll szellemi képességeikhez a legközelebb. Aztán az évenkénti nagy seregszemlén, ahol mind felvonulnak, a buzik, a pedofilok, a drogosok, az alkoholisták és azok, akik, all in one, mindezek egyszerre, tehát az Oscar-gálán, egymás sarkát taposva mondanak bődületes marhaságokat az elragadtatott közönségnek. Ecce homo. Zárójel bezárva.

Szóval azt találta mondani az SZDSZ pacsirtája, hogy: „Már elég régóta ilyen korban élünk, csak épp a hajnali letartóztatások hiányoztak... szóval nem volt ennyire nyílt, csak eddig nem volt róla – úgymond – papírunk.” Ó, azok a hajnali autók! Azok, melyeket a mai libsi „elit” nagyszülei vezettek, vagy küldtek, a nekik nem tetszőkért, akiket aztán ugyancsak ők fogadtak az Andrássy út 60-ban.

De erről, valahogyan, nem esik szó az interjúban.

Van annak valami gyengéd bája, ahogyan a régi popzenészek, szépen, lassan az ellenállás fátylába burkolták múltjukat. Minden iparos, aki a népszórakoztatásban utazott az átkosban, mára a rendszer ellensége lett, ellenálló, és nagyítóval keresik régi műveik szövegében a ma már kétértelműnek magyarázható részeket. Olyan ez, mint a nagypapák története arról, hogy felvonultak ugyan május elsején, de a tribün előtt, a zsebükben, fityiszt mutattak a kommunistáknak.

El sem tudjuk képzelni, miképpen létezhetett egyáltalán szórakoztatóipar a kommunista Magyarországon, ha annak minden képviselője, sztárja ellenálló vagy partizán volt. Ma már tudjuk, hogy mindenkinek volt egy összeütközése a KISZ-bizottsággal, és mindenkinek – különösen a hölgyeknek – volt afférja Erdős Péterrel és belülről bomlasztották a rendszert.

Ilyen körülmények között, hős ellenállókkal körülvéve, nem lettem volna kultúrpápa azokban az időkben.

Persze – mint azt az interjú további részéből kiderül – nem is voltak azok az idők olyan rosszak, hiszen: „Jancsó filmet forgatott, Illyés verseket írt, Déry Tibor könyvet írt; talán akkor fogalmazok pontosan, ha azt mondom: a kifestő könyv ugyanaz, csak a színek változtak.” – közli velünk ebben az enigmatikus mondatban a díva. Hogy ez pontosan mit jelent, az számomra rejtély. Esetleg a Dörmi-kifestőt tekinti a kultúra alapszövetének? Nem tudom. Miközben pedig a fentiek tették a dolgukat, és dicsérték a kommunistákat, a munkásokat, Tsz-parasztokat és a kommunizmust, ő dalolt. Mi meg a „jugó-piacon” beszerzett bakelitokról Led Zeppelint hallgattunk.

Ennyit az ellenzéki popkultúráról.

Megfigyelhető, hogy kis hazánkban a szórakoztató ipar képviselői számára a kormány gyűlölete többnyire közönségcsalogatóként működik. Egy jóízű diktatúrázás, O1G-s póló, vagy valami hasonló, felmenteni látszik őket a teljesítmény kényszere alól. Ha a baráti függetlenobjektív sajtó segítségével sikerül magukat vad Orbán gyűlölőnek pozicionálni, akkor biztos a telt házas koncert és a magas gázsi, hiszen minden libsi kötelezőnek érzi megjelenni. És ugyanezt csinálják a többiek is, Alfölditől Schillingig, a lakásszínházaktól a klíma-performance-okig; az ellenzékiség egyben jólétük forrása is.

Persze a dolog ekkor már messze nem a kultúráról szól – ami a „művészet” színvonalát tekintve nem is akkor baj –, hanem politikai gesztus. De hát egyeseknek az is lehet szórakoztató és – mint a mellékelt ábra mutatja – jól meg lehet élni belőle.

Végezetül van egy szörnyű gyanúm, hogy a művésznő valami akcióra készül. Új lemezt akar kiadni, vagy valami hasonló. Ilyen esetekben szokott ugyanis megjelenni a baráti sajtóban efféle interjú, mintegy előkészítve az ellenzéki füleket és pénztárcákat a várható élményre. Az üzlet az üzlet.