A demokrácia ünnepe
„A legjobb érv a demokrácia ellen öt perc beszélgetés egy átlagválasztóval.”
Churchill
Livius, a római történetíró meséli, hogy Kr. e. 167-ben a szenátus megszavazta Aemilianus Paullus számára a diadalmenetet, a macedóniai háborúban szerzett érdemeiért. Paullus tapasztalt katona volt, számos csatát nyert a macedónok ellen, ám a hadjáratra a koronát, az egyébként ártatlan Epeiros városának kirablásával tette fel. Keménykezű parancsnok volt és a zsákmány felosztásánál is igencsak maga felé hajlott a keze, ezért aztán a katonái gyűlölték. Ennek hatására, a szenátus ellenére, a tribusokban nem is szavazták meg a diadalmenetet. A nem megfelelően alakuló választási eredmény láttán a hivatalnokok megszakították a szavazást, és Servilus konzul fenyegetően kijelentette: mindenkire személyesen fog emlékezni aki nemmel szavaz. Az ismételt szavazás azután – roppant demokratikusan – már a megfelelő eredménnyel zárult. Győzött a demokrácia.
A mostanság zajló amerikai elnökválasztás juttatta eszembe ezt az a tanulságos és emelkedett történetet. A választás a demokrácia ünnepe – hangzik a fennkölt mondás, ám amit most látunk, az bizony nem emlékeztet ünnepre. Sőt.
Sokkal inkább a demokrácia veszte jut eszünkbe róla.
Amióta léteznek választások, azóta minden bizonnyal léteznek választási csalások is. Ahogyan a Sztálinnak tulajdonított mondás tartja: nem az számít kire szavaznak, hanem az, hogy ki számolja a szavazatokat.
Az emberi társadalom alapja tulajdonképpen a bizalom. Ez a bizalom hiteti el velünk, hogy a pénz holnap is ér valamit, vagy hogy a házastársi hűség esküvői fogadalma tartós lesz. Ha aztán elvész ez a hit, akkor pénzügyileg infláció, házastársilag pedig ajtócsapkodás következik. Mindkettő roppant kellemetlen.
A demokráciába vetett hit is azon a bizalmon alapszik, hogy szavazatunk érvényesül és a voksoláson valóban a többség nyer, nem pedig az, aki számolja a szavazatainkat. Ennek feltételezésnek a megingása, az eljárásba vetett bizalom hiánya kétségessé teszi magának a demokráciának a létjogosultságát is. Ilyenkor aztán fennáll annak a veszélye, hogy a vesztes letér a demokratikus útról és erőszakkal próbál érvényt szerezni akaratának.
Ezt hívják polgárháborúnak, mely köztudomásúlag úgy szokott kezdődni, hogy valaki visszalőtt.
A nagy amerikai felfordulás minket, magyarokat is magával ragadott. Az ország szurkolótáborokra oszlott, akik folyamatosan figyelik, elemzik, értékelik a távoli ország választási eseményeit, és mindenféle következtetéseket igyekeznek levonni belőle, melyek kapcsán aztán eposzi méretű anyázásokra van alkalom. Ezt pedig láthatóan sokan szeretik csinálni. Érdemes elgondolkodni ugyanakkor azon, hogy valójában mi is a tétje számunkra ennek az egésznek.
Nem kell különösebb elmeél ahhoz, hogy lássuk: az amerikai elnökválasztásban is a honi politikai hovatartozás szerint foglalnak állást, és ez a megosztottság teszi érdekessé a dolgot. Trump megjelenéséig ezek a választások csak reálisan lanyha érdeklődést váltottak ki itthon. Afféle érdekesség volt csupán, a külpolitikai elemzők játszótere, akik alig várták, hogy ennek kapcsán megjelenhessenek a médiában és bemutathassák, mennyire értenek a dologhoz. Majd pedig – kiválóságuk és tévedhetetlenségük hangoztatása mellett – megmagyarázzák, hogy miért nem lett úgy, ahogyan megjósolták.
Zárójel. Bár nem tudjuk, mi lesz a választás kimenetele, ki lesz a győztes, egy vesztest már biztosan hirdethetünk. Ez pedig a közvéleménykutatói szakma, akik nyilvánvalóan a vélemények mérése helyett a vélemények befolyásolására tértek át. Akik eddig nem vették észre, azok most láthatják: úgy hazudnak, mint a vízfolyás. És még csak nem is szégyellik. Persze miért is szégyellnék, hiszen korunk jelmondata úgy szól, hogy amiért fizetnek, az nem erkölcstelen. Zárójel bezárva.
Mára ez megváltozott. Bármerre tekint az ember a széles hazai médiában, azt látja, hogy egymásra licitálva emelik az amerikai választások tétjét kis hazánk tekintetében. A libsik azt remélik, hogy Biden győzelme esetén bevonulnak az amerikai csapatok, Orbánbasit elviszik Guantánamóra, a többit, a földönfutóvá tételt, a bebörtönzést, lámpavasat és a más újszerű demokratikus intézkedést majd már ők elintézik.
Ők mindig a csata után kezdenek gyilkolni, már ha van, aki előzékenyen megnyer nekik a csatát.
Nekünk, fasisztáknak sokkal egyszerűbb várakozásaink vannak/voltak. Mi összesen azt szeretnénk, ha békén hagynának bennünket, amint Trump országlása alatt volt, és a sok egyéb baj mellett nem kéne még az ellenzéki ostobaságokat szócsőként felerősítő amerikai ügyvivőket, nagyköveteket is hallgatni. Különösen bosszantó volt az Obama által nagykövetként ideküldött két föld buta libsi nőszemély, míg a legutóbbi öreg zsidóval kifejezetten jól jártunk.
Ezek a várakozások könnyen teljesülhetnek, anélkül is, hogy Trump nyerne. A választásokat követően hosszú bírósági eljárások következnek majd, ezek után pedig el kell intézni, hogy Biden bevonuljon a demensek számára fenntartott valamely elegáns intézetbe és Kamala Harris átvegye az elnöki hatalmat, mert nyilvánvalóan ez a reális forgatókönyv. Ez – számunkra szerencsés esetben – akár évekig is eltart és csak azután kezdenek bennünket piszkálni. Ha pedig az eredmény bejelentése után zavargások törnek ki, az újabb időt biztosít számunkra.
Egy alapvető tanulsága azonban mindenképpen van az amerikai elnökválasztásnak, jelesül az, hogy valami nagyon hasonlóra számíthatunk itthon is 2022-ben. És itt nem a választási csalásokra gondolok, azoktól a magyar választási rendszer többé-kevésbé védett, hanem a kampány végletesen erőszakos, megosztó hangnemére, amely – ha még lehet – tovább fokozza a szembeállást.
Fel kell készülnünk a legrosszabbakra!
Ja, és el kell mennünk szavazni, még akkor is ha – mint én – nem is nagyon hiszünk a tömegdemokráciába.
