Alkalmatlan március

„Zúg Március, záporos fény ver, suhog a zászlós tűz a vérben. Hüvelyét veszti, brong a kardlap: úgy kelj föl, mint forradalmad!”

Utassy József: Zúg március

Nyavalyás, pandémiás, alkalmatlan március van. Elmaradnak vagy csak zárt körben rendeződnek meg a szokásos márciusi ünnepségek; őszintén szólva a fenének van kedve ünnepelni. Haza kényszerít bennünket a ragály és inkább otthon aggódunk a szeretteinkért meg embertársainkért. Tán ez a történet egy kicsit felvidít benneteket.

12-13 éves lehettem mikor először részt vehettem – lovon – egy március 15-i felvonuláson. Emlékszem szép tavaszi nap volt és én roppant büszke voltam magamra, hogy ott lehetek. Természetesen mindenki rám vigyázott. Háromszor is megnézték a nyereghevedert, gondosan beállították a kengyelt – vigyáztak rám. A lovasiskolából végig kellett menni egy hosszabb földúton, hogy elérjük a felvonulási utat, ahol aztán megkezdődött a menet. Szép márciusi idő volt vígan mentünk be a városba, még vágtázni is lehetett kicsit, elsősorban persze azért, hogy a lovak fáradtabbak legyenek. Meg aztán azért mert tavasz volt, és hogy jobban érezzük magunkat. Por szállt fel a lovak lába alól, énekeltek a madarak, szép március volt.

Fábián úr, az edző lovagolt elöl, nem is engedte volna át az elsőséget senkinek. Rigolyás ember volt amúgy, egykori méneskari altiszt, őket nem a szép szavaikért tartották. Valamiért a „nyúlszar” szó volt a kedvence. „Hogy ülsz azon a lovon, te nyúlszar!?” – hangzott a kérdés, és már suhant is a lovardaostor. Roppant kellemetlen szokása volt, hogy még véletlenül sem találta el a lovat, minden esetben az illető fenekét sikerült megcsapnia, amit az – kímélés céljából – sutyiban felemelt. Félóra, negyven percnyi tanügetés után már meglehetősen megviselt volt az illető testrész, de ez őt nem érdekelte.

Én persze izgultam, hiszen – gondoltam – sok lány fog nézni, és már ábrándoztam is, hogy milyen lesz majd, mikor csak úgy kantáron vezetem a lovamat és eltársalgok valami leánnyal… Legjobban a Sánta Icának örültem volna, őbelé fülig szerelemes voltam, és hát lehet, hogy kint lesz ő is. Szép szerelem volt, amíg tartott, tán egyszer sem szóltunk egymáshoz, de áhítozni azért lehetett.

Megérkeztünk a felvonulás elejére, ott aztán hármas oszlopokba rendeződtünk és nemzeti színű zászlókat is kaptunk. A lovam egy Aliz nevezetű kanca, aki egyébként sem volt egy egyszerű eset, valami miatt megvadult. Lehet, hogy sárlott vagy a teherautóktól ijedt meg, mindenesetre állandóan ki akart törni, bakolt, ugrált, én meg próbáltam rávenni, hogy ne tegye. Nem sikerült.

Na most olyan nincs, hogy valaki nem tud leesni a lóról. Van persze egy rutin, amivel sokáig ki lehet ülni a ló rakoncátlankodását, de ha valóban le akarja dobni az embert, akkor nincs az az Isten aki fenntartja. Így jártam én is. Sajnos lepottyantam, és ami még súlyosabb, a szárat is elengedtem. Nincs annál megalázóbb, mint mikor a ló és a lovas külön mennek be az istállóba. Mert a ló az mindig az istállóba megy, hogy a többiek is lássák és röhögjenek rajta. Még a helyére is beáll, és mintha mi sem történt volna, néz rád, hogy mi van?

Lett nagy kergetőzés a dologból. Szerettük volna elkerülni, hogy a ló elszaladjon, próbáltuk bekeríteni, de a tetejébe még a többi ló is megvadult, azokat is le kellett csillapítani. Volt rohangászás, üvöltözés minden ami kell. Végre bekergettük – hova máshova – a munkásőrök közé, akik aztán falanxba tömörülve megfogták. Egyszerűen nem volt hova mennie. Ennyire még sohasem voltam hálás a proletariátus élcsapatának.

Győztem ugyan, de azt az égő szégyent sohasem fogom elfelejteni. A könnyeimet nyelve vonultam föl és megesküdtem: elbujdosok. Az embereket nem is láttam, nem is érzékeltem, annyira el voltam keseredve. Eszembe jutott aztán, hogy esetleg az a lány is látta csúfos bukásomat, és még jobban nekikeseredtem. Csak túl akartam lenni a dolgon, már azon járt az eszem, hogy ünnepélyesen bejelentem a visszavonulásomat, ami – gondoltam – megfelelő súlyú kijelentés lesz. Persze közben a ló megjavult és igen nyugodtan lépdelt, mintha mi sem történt volna. Kihülyéskedte magát.

Aztán mire az istállóhoz értünk – és nekem el kellett viselnem a nemtelen támadásokat –, megenyhültem. Eleinte úgy tervezetem, hogy világgá megyek, amint leszálltam róla, de aztán beláttam, hogy legalább lecsutakolom, meg ha már itt vagyok, megvárom, amíg megitathatom. Fábián úr csak annyit mondott: „Jól seggre estél, te nyúlszar!” Ettől valahogyan megkönnyebbültem. Nem olyan nagy dolog – gondoltam magamban. Mire hazaértem, már én meséltem el a történetet, nem feledve el kidomborítani hősiességemet és halálmegváltó bátorságomat. Mire az iskolába értem másnap, már gondosan kidolgozott történetem volt arról, hogy miképpen fékeztem meg a fenevadat.

A március 15-re egyáltalán nem emlékezem, de talán jobb is, hiszen nem volt az igazi. Akkoriban kezdődött a Forradalmi Ifjúsági Napokkal való összekeverése. Nem is mentem egyetemista koromig efféle rendezvényekre.