Gazdák és cselédek
„A mennyek országa hasonlít ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett a földjébe.”
Máté 13,24
Van Illyésnek egy idézete a Puszták népéből, amelyben azt meséli el, hogy miképpen gyújtott pipára egy ember, aki negyven éve volt béres. „A pipaszurkáló elkészítése tovább tartott, mint a pipáé. De végre megtörtént a tisztogatás is, kézben volt a dohányzacskó is. Már csak a tömés volt hátra, de az öreg véletlenül az égre nézett... A gyufával úgy bánt, mintha a kezében levő szál a legutolsó tűzcsiholó alkalmatosság lett volna, s attól függne az emberiség sorsa, mert a földön minden láng kilobbant. A pipa egyre-másra kialudt, mert az öreg szívni is elfeledkezett. Negyven éve volt béres. Ez mindent megmagyaráz.” A helyzet az, hogy nem sokat változtak az elmúlt évek alatt.
Mikor – boldogult úrfi koromban – Kecskemét környékén kezdtem dolgozni, akkor arrafelé még igazi „kistermelők” éltek. Már mindenki a tsz-ben dolgozott, de hogy őszinte legyek, ez nem igazán zavarta őket. Élték a mindennapokat; a „téeszcsé” kötelező volt, de nem változtatott a szokásaikon. Vad, fékezhetetlen népek voltak és lefelé a Duna mentén – gyakorlatilag az egész Duna-Tisza közén – hasonlóak voltak az emberek. Nem is beszélve a Soltvadkert–Kiskőrös–Kecel arany háromszögről, ahol annyira rosszak voltak a földek, hogy önállóan gazdálkodtak az emberek. Főzték is a pálinkát, mint a fene. A Duna partján élő svábokról nem is beszélve.
Emlékszem, a nagyapámhoz jártak tanácsot kérni, hogy belépjenek vagy se. Nehéz léptű emberek voltak, rövid, prémes kabátot hordtak, csizmát és kucsmát viseltek. Tisztelettudóak is voltak, mint aki tanácsot jön kérni. Nagyapám meg azt mondta nekik: „Ha muszáj akkor muszáj, mert itt vannak az oroszok.” Ha muszáj volt, akkor be is léptek. Volt ebből probléma akkor is, amikor széthordták a tsz-t, hiszen mindenki tudta, melyik volt az ő tehene, lova, gépe. Aztán lassan megtörtek és megértették az idők szavát, de megőrizték a konok paraszti énjüket és nem adták a szavukat az értelemellenes dolgokhoz, tanyasiak maradtak szívvel-lélekkel.
Zárójel. Emlékszem még Menyus bácsira, akiért rajongtam, mert két szép lova volt és én már akkor is rajongtam a lovakért. Csak úgy lépett be a tsz-be, hogy a lovai otthon alhattak, napközben tett-vett a tsz-ben, de aztán este hazamentek és otthon abrakoltak meg gondozták őket, mindig fényes volt a szőrük. Két volt apácával laktak együtt, akiknek sikerült időben meglépni a kolostorból és egyszerű parasztasszonyként várták sorsuk jobbra fordulását, aztán hozzá is szoktak. Sajnos fogalmam sincs, mi történt Menyus bácsival, elfordultam tőle – bizonyára hallottam is felőle –, de megfeledkeztem róla. Sic transit gloria mundi. Zárójel bezárva.
Így hát el kellett költöznöm a Dunántúlra, hogy megismerjek egy másik fajta embert: a cselédet. Néhány hónap múltán már magabiztosan meg tudtam különböztetni a kétféle embert egymástól. A cseléd, a zsellér – ha nem volt munkája – azonnal megállt, sőt, ha lehet, le is feküdt aludni, és mindig meg kellett neki mondani, hogy mi a dolga; ha nem mondtak semmit, akkor nem is csináltak semmit. Hiába adtak nekik földet, hiszen azt se megművelni nem tudták és nagyon kedvük sem volt hozzá, így aztán a földek a nagyobb gazdáknál kötötte ki. Így volt ez addig, amíg be nem köszöntött az „agrárproletariátus” kora. Akkor már szétválasztották a „kulákokat” és a „proletárokat” egymástól. Az utóbbiak javára természetesen. Különösen az állatokkal kapcsolatban voltak a cselédek kegyetlenek. Valahol dolgozott bennük a „nem az enyém” gondolata, és úgy is bántak velük. Emlékszem, hány harcot kellett folytatnom velük, hogy legalább amikor ott vagyok, ne bánjanak velük állatias kegyetlenséggel.
Már mindent kieszeltem, hogy legalább a kevésbé rosszindulatúakat válogassam ki, de alapvetően hiába.
A gazdák és gyerekeik mindig találtak maguknak valami dolgot. Ha mást nem, szerszámnyelet faragtak, vagy élesítették – a lényeg az volt, hogy csináljanak valamit. Volt is egy mondat köztük: „Amíg pihenek, megcsinálom” – és úgy is volt. Volt azonban egy szörnyű tulajdonságuk: nem maradtak egy perccel sem tovább, ha lejárt a munkaidő. Nekik menni kellett, hiszen várta őket a háztáji, a számtalan disznó, a bikák, meg a szőlő. A cselédek mindig rendelkezésre álltak, hiszen semmi más dolguk nem volt, és egy láda sör vagy valami mindig fellelkesítette őket, úgyhogy rendelkezésre álltak.
Persze ez már régen volt. Mostanra már minden feloldódott ebben a posztmodern katyvaszban. Ahol semmi sem ugyanaz már, mint ami volt. Ám én gyanakszom, hogy ők azok, akik nem mennek választani, nem érdekli őket semmi és senki. Élik az életüket különösebb remények nélkül, cél és bármi remény nélkül. Ők azok, akik bármit elfogadnak, bárhová veti őket az élet. A múlt nem fejeződhet be csak úgy.
