A lövöldözés

„A véleményt a maga fegyvereivel kell megtámadni: eszmékre nem lehet puskákkal lövöldözni.”

Antoine de Rivarol

Hallottam, hogy lövöldözés volt Szerbiában, két helyen is vérengzettek. E kétségtelenül tragikus eset rávilágított, hogy a déli szomszédunknál nagyon nehéz lesz rendet teremteni. A lövöldözés esküvői szokás náluk és nem egykönnyen adják föl. Leírok egy esetet, amikor szembejött velem ez az attitűd vagy népszokás, és ezért gondolom, hogy nehéz lesz szakítani vele.

Valaha, boldogult úrfi koromban kitaláltuk, hogy elmegyünk Jugoszláviába (amely akkor tartalmazta a szerbeket és a horvátokat is, meg csomó egyéb érdekességet). A szót tett követte és elindultunk néhányan az Adriára. Felszereltük magunkat mindenféle konzervekkel, mert pénzünk az nem volt, így csak kenyeret vettünk, a végén már nagyon untuk az élelmezést. Persze magán a tengerparton nem is nagyon volt hely, így egy faluban, a tengertől vagy 10 kilométerre, egy nagy házban voltunk elszállásolva, onnan jártunk le a tengerpartra. Ami roppantul megérte, hiszen dupla árért lehetett volna szállást kapni a parton. Így tengettük életünket, reggel lementünk a partra és lestük a lányokat, vagy búvárkodtunk. A csajokkal vigyázni kellett. Az originál horvát csajokkal nagyon óvatosan kellett bánni, mert könnyen verés lehetett belőle. Így aztán maradtak a németek, akik akkor kezdtek odaszokni, köztük volt szabad rablás. A horvátokat meg csak bámultuk. Azért a németek – meg általában a nyugatiak – elég jó vadászterületnek számítottak.

Azután értesültünk róla, hogy esküvő készül. Ez onnan derült ki, hogy hazaérkezett a tulajdonos fia, aki valahol Németországban élt és a menyegzőre érkezett – valami rokon volt, a faluban mindenki rokon volt valamilyen szinten. Mint kiderült, jó vásárt csináltunk vele, mert valamennyire beszélt magyarul, ugyanis a magyar határon szolgált katonaként, ott ragadt rá. Bele is fogott a különböző rokonsági fokok felsorolásába, azonban gyorsan megegyeztünk abban, hogy a „sógor” és a „sógorné” lesz a legjobb a bonyolult rokonsági fokok megjelölésére. Különösen, miután csak horvátul tudta elmondani ezeket, nekünk pedig nem ment a horvát. Mint elmondta, a nagyapja az Ante Pavelić-féle seregben szolgált, még börtönben is ült.

Különösen izgatott bennünket a sült disznó gondolata, mert mint mondtam, nem nagyon voltunk elégedettek az élelmezéssel. Mivel én voltam neki szimpatikus, estefelé – amikor a lövöldözés ki szokott törni – bevittek egy, a kert végében álló, elsőre szerszámoskamrára emlékeztető kunyhóba, amiről kiderült, hogy egyáltalán nem az. A hátsó deszkafalat kiemelve egy komplett fegyvertár nézett vissza rám. Volt ott minden. Kézifegyverek, géppuskák, aknák – már csak egy tank hiányzott. Természetesen nem voltam teljesen józan, de azért eszembe jutott, hogy ez nem teljesen legális, és ezt szóvá is tettem. Kalauzom csak legyintett, mint akit egyáltalán nem érdekel a dolog, és bevitt a tömeg közepébe. Ahol egy fickó állt és vadul puffogtatott. Egyik kezével valami töményet ivott, a másikkal egy viszonylag kis pisztolyból durrogtatott. Rámutatott és közölte, hogy ő a rendőrkapitány, ezért nem valószínű, hogy bármi baj lenne. Én meg – immár skrupulusok nélkül – a kölcsön puskával vidáman lövöldöztem tovább.

Ezért én kissé kétséges érzéseket táplálok a szokások megváltozása ügyében. A szokás nagy úr és nehezen változik. Én drukkolok a fegyverbeszolgáltatás ügyében a szerb hatóságoknak, de nem hiszem, hogy igazából sikeresek lennének.

Vezető kép: MTI/Komka Péter