A temető

„Tőlünk függ minden, csak akarjuk.”

Széchenyi

Mikor kineveztek főnöknek a teljes Tsz állattenyésztése fölött, számtalan, újfajta problémával kellett szembenéznem. Ezek közé tartozott az üszőállomány problémája is. Az valami hihetetlen volt, ami itt uralkodott. Például az egyik üsző egyszerűen odafagyott télen az istállóba és csak pajszerral lehetett felfeszegetni; volt tennivaló elég. El kellett zavarni az alkalmatlanokat, keresni kellett másikat helyettük és ez nem is volt kis feladat azokból az emberekből, akik rendelkezésre álltak. Mert emberből nagyon kevés volt, és azok is kritikán aluliak voltak. Volt baj elég.

Külön problémát jelentett a termékenyítésre váró állatok kérdése. Ezeknek az állatoknak lehetőleg szabadon kell mászkálni, hogy megedződjenek, ezért elkerítettünk egy kis darabot a legelőből, csak arra nem gondoltam, hogy ez mindjárt a zsidó temetőnél kezdődik. A teheneknek – így az üszőknek is – van egy sajátos tulajdonságuk, mikor megszagolják a villanypásztort, nyilván az orruk nedvessége okán, valahogyan érzik, kering-e áram a vezetékben. Ha igen, akkor többet nem foglalkoznak vele, ám ha nem, akkor elindulnak világgá. Részben az én hatásomra elkerítettünk egy legelődarabot az üszők számára, akik ott el is voltak; ám egyszer sor került a lehetetlenre. Valamiért kipukkadt a drótpásztor és az üszők megragadták az alkalmat és elszabadultak.

A legelő végében volt egy kis zsidó temető – a fene tudja, hogy hogyan kerültek a kiválasztott nép képviselői egy távoli kis faluba – de ott voltak. Sőt temetőjük is volt, talán hatvan sír ha volt benne, teljesen be volt nőve fákkal, cserjékkel, ám az üszőim azt nézték ki maguknak. Képzeljék el, hogy a több száz kilós állatok mi műveltek benne. Először a marhákat kellett kihajtani belőle – az sem volt egyszerű, mert a barom is meg tud ijedni ha akar – másodszor fel kellett mérni a kárt. Hát kár az volt bőven; az egész temető egy csatatér volt. Mit volt mit tenni, meg kellett keresni a rabbit. Ez idő tájt – ha jól emlékszem – egy Goldmann Tamás nevezetű ember volt a pécsi főrabbi. Miután a Tsz úgy ítélte meg, hogy nekem kell felvenni vele a kapcsolatot, hát felvettem.

Ki is szálltak már másnap. Ketten voltak és fejcsóválva néztek szét a temetőben, megállapították, hogy itt bizony rendet kell tenni, mert finoman szólva is kupleráj van. Sajnos igazuk volt. Megállapították, hogy rendbe kell tenni mindent, a sírokat meg kell tisztítani az gyalogakácoktól, galagonyáktól és a sírköveket vissza kell rakni. És itt kezdődött a probléma.

A Tsz építőbrigádja fel is vonult a rendbetételhez, ám avval kellett szembenézniük, hogy a sírkövek egymásra voltak hányva – a marhák nem válogattak –, így nem volt tudható, hogy melyik kié, sőt a héber betűk ismerete sem volt elvárható a kőművelők között; nem túlzottan voltak poliglottak. (Már ha héber betűk voltak, a fene tudja.) Találomra összerakták, ahogy esik, úgy puffan. Azt pontosan meg tudtuk állapítani, hogy az izraelitáknak nem szólunk, vagy észreveszik, vagy nem. De az biztos.

Az építők tehát falaztak, helyreállítottak és végül elkészült a nagy mű; egész jópofa lett. Némiképpen aggódva vártuk az egyház képviselőit, de nem volt semmi baj, sőt elégedettségüknek adtak hangot a gondos munka miatt. Hát ez volt az első esetem a zsidósággal.