A mezőgazdaság elrablása, a kommunista nem vész el, csak átalakul (I.rész)

'89 izgatott őszén, midőn L. éppen kilépett az MDF-ből, Sz.-be is – mint Párizsba az ősz – beszökött a rendszerváltozás, vagy legalábbis annak előérzete. Ennek első, szembeötlő következménye a kocsmák forgalmának megnövekedése volt. A kiszámíthatatlan változások homályos előérzete egybe terelte az embereket, hogy híreket és véleményt cseréljenek, erre pedig tradicionálisan a kocsma látszott a legmegfelelőbbnek. A kocsma a magyar faluban a bázisdemokrácia ultima ratioja, nemcsak teret ad a vélemények számára, hanem egyenesen kényszerít azok kifejtésére és megvédelmezésére – az érvek és a fröccs fogytával akár ököllel is. A történelem futószalagjára szerelve a kocsmákban készült hát az új világ.

K. – a falu, ahol ez idő szerint L. lakott – gazdag falu lévén három kocsmával is büszkélkedett, volt egyszer a „Hatos”, a kocsmárosról elnevezve, a kultúrház előterében működő „Presszó”, ami nem csak műfaji sajátosságot, hanem elnevezést is takart és a „Tornyos”, amelyik az új idők kapitalizmusát jelképezve már magántulajdon volt. Ez a helyzet, plurális jellege ellenére, nem kedvezett a tömegdemokráciának. Az egyes létesítmények törzsközönsége ugyanis futballdrukkerek módjára viselkedett és feszült viszonyt ápolt a többiekkel. Így aztán az egyik kocsmában kialakított jövőkép automatikusan elutasításra került a másik kettőben, megvetve ezzel az éles politikai szembenállás alapját. K. a '40-es években, két szomszédos falu egyesítésével jött létre, ami további törésvonalat szakított a falu hangadói közé. A falu politikai artikulációja vázlatosan úgy nézett ki, hogy a Presszóba a fiatalabbak jártak, akiket nagyjából politikailag semlegesnek lehetett tekinteni, a Hatosba jártak a falu módosabb gazdái, nagydarab jócskán túlsúlyos sváb parasztok, sok pénzzel és magas vérnyomással. A Tornyos a szélsőjobboldal hadiszállása volt, R.-el az élen, aki a kocsmárosnő férje volt – főállásban. Történetünk idején a Tornyos lett a szerveződő Kisgazdapárt főhadiszállása. L. mindhárom helyre bejáratos volt, egyfajta területenkívüliséget élvezett, nem tekintették árulónak, ha más kocsmában is felbukkant; talán ő volt a faluban a polgári közép – avagy a gyökértelen értelmiségi. Bár idegen volt, jöttment, azért megkérdezték a véleményét, gondolván, hogy több információval rendelkezik, mint ők. Közismert volt MDF-es szereplése is, „Közel van a tűzhöz” – vélték. A TSZ-ben, a faluban, az egész országban mindenki érezte, hogy valamilyen változások közelednek. Márpedig a magyar falvakban – a történelmi tapasztalatok tanították – tudták, hogy a változások ritkán hoznak számukra valami jót. A faluban persze nem mindenki dolgozott a TSZ-ben. reggelente a Hatos kocsma előtt vagy hat vállalat buszai álltak meg és vitték az embereket a megyeszékhelyre dolgozni. A „bejárók” tulajdonképpen nem is tartották magukat kulturális értelemben falusiaknak, többnyire azért éltek még a faluban, mert ott volt lakásuk, házuk és semmi esélyük sem volt a városban lakáshoz jutni. Egy részük még termelt is valamit a kertben, állatokat tartott, de többség már a boltba járt élelmet venni. A falu hangadói azonban nem ők voltak, hanem a régi nagygazdák ivadékai, akik többnyire továbbra is a mezőgazdaságból éltek és visszahódították a „falu esze” címet is. K. állattartó falu volt. Annyi tehenet tartottak a háztájiban, hogy reggelente két csorda is járt ki, mert egy az túl népes lett volna. L.-nek pontos rálátása volt a háztájiban tartott tehenekre, mert az ő feladata volt a háztáji pásztorok felfogadása, minden TSZ-hez tartozó faluban (9 volt belőlük) és kirúgásuk, mikor már elviselhetetlenül sokat ittak. A pásztor szolgálati lakást kapott és ő hajtotta ki, őrizte a háztáji csordát, de a TSZ fizette, a gazdáktól tehenenként beszedett hozzájárulásból. A pásztor-fogadást egy érdekes, szórakoztató műsorszám színesítette – ezt L. vezette be – ez volt a szelindek-szemle. Valamiért ugyanis a felfogadható pásztorok nagyobb része úgy tartotta, hogy minél nagyobb kutyája van, annál jobban tud vigyázni a tehenekre. Mármost ekkora kutya nagyon csúnya sebeket képes ejteni renitens tehénen, amire tökrészeg gazdája ráuszította. Különösen, mivel a tehén a legérzékenyebb alkatrészét, a tőgyét, pontosan a vadállat fogainak magasságában viselte. Ha abba sikerült egy jókorát harapni, a szerencsétlen állat mehetett a kényszervágóba marhahúsnak, a TSZ meg kártérítést fizetett, mert a pásztor, valamit a tőle elválaszthatatlan szelindek, az ő alkalmazásában állt. L. pedig hallgathatta először a gazda, azután pedig az elnök üvöltözését. Kevés vigaszt jelentett, hogy ő is üvölthetett a pásztorral, aki ezt valószínűleg a kutyával tette utána, sőt valószínűleg tettlegességre is vetemedett a szelindekkel szemben. Ennek megelőzésére volt megrendezve a szelindek-szemle, ahol felvonultak a leendő pásztorok – egytől egyig hihetetlenül lepukkadt figurák – és kutyáik. Akinek a csizmaszárnál magasabb kutyája volt az nem vették fel. A kisebb kutya, melyet üzemi balesetként, törvényszerűen, legalább egyszer felrúgott a tehén, szakszerűen csak tisztes távolból terelte a jószágot, esze ágában sem volt megharapni. L.-nek az efféle szemlék ismert szokásává váltak, volt például husáng-szemle is, elejét veendő, hogy tehenészetben, a fejőházba hajtott teheneket akkora karókkal verjék, amelyek egy medve leterítésére is alkalmasak lettek volna. Minden nap szemlét tartott hát a hajtók segédeszközei felett és akinél ujjnyinál vastagabbat talált az elkobozta. Ez volt a husáng-szemle. Akik a TSZ-ben dolgoztak azok számára az állattartás roppant jövedelmező volt, hiszen a takarmány nagyobb részét úgy „szerezték”. Ebben roppant találékonyak voltak. A nagy betakarítási időszakokban például a teherautó-sofőrök a munkaeszközükkel mentek haza, mondván, hogy másnap nagyon korán kell kezdeni a munkát. Este mikor hazamentek a plató – ameddig az oldal takarta – tele volt búzával, vagy kukoricával, mikor mit arattak, mert az utolsó fordulót a kombájnoktól nem ürítették ki teljesen a szárítónál. Otthon aztán bezsákolták és nagy éjszakai élet kezdődött a faluban. A sötétedés után a terményt föl kellett hordani a padlásra, szétteríteni és később pedig forgatni, mert kombájn-nedvesen lopták el, nem volt szárítva. A faluban végig ki voltak világítva ilyenkor a padlásfeljárók és mindenütt lázas munka folyt. Kapósak voltak a TSZ-műhelyben fusiban készített elektromos csigák, amikkel könnyebb volt feljuttatni a terményt. L., aki maga is minden este későn ment haza, a fejés után, pontosan látta, melyik házban mennyit loptak éppen; erre abból lehetett következtetni, hogy hány napig világítottak a padláson. Túl az olcsó takarmányon, az értékesítés is egyszerű és biztonságos volt. A meghízott állatokért eljött az átadóhelyre a vágóhíd kocsija és elvitte azokat, a tejért pedig mindennap jöttek a tejipar autói. Nem volt annyi termék, amit meg ne vettek volna, L.-nek pedig, a szokásjog alapján, állatátadáskor, vagy más fontos elfoglaltság esetén helyettesről kellett gondoskodni, mert nem volt kétséges, hogy az illető gazda nem tud ilyenkor dolgozni menni. Kötelessége volt – ezen túl – szemet hunyni a takarmány és egyéb kellékek ellopása felett is, illetve szabályoznia kellett a lopás mértékét. Ennek pontos, kialakult rendje volt. Aki annyit lopott, amennyi a saját állatainak kellett, azt nem vették észre, viszont aki már árulta a lopott holmit azt elkapták és kirúgták, ehhez persze tudni kellett, ki hány és miféle állatot tart, de ez – egy faluban – nem volt probléma. Aki hajlandó volt dolgozni az otthoni állattartással az igencsak jól járt. Nem volt könnyű élet ez. Minden nap – a munkahelyen végzett munka után és előtt még volt egy második műszak is. Tulajdonképpen rettenetesen kizsákmányolták magukat, nem voltak szabadnapok, ünnepek, nem volt pihenés. Cserébe viszont sok pénzük lett. A módosabbaknak 2-3 Zsiguli előfizetése is volt, a használtat annyiért lehetett eladni, mint az újat. A gyerekeik – jellemzően – már nem csinálták ezt. A szülők iskolába járatták őket – pedig jó részük buta volt mint a tök, de a pénz ezen is segített – és a városban vettek nekik lakást, autót, ők már soha nem terveztek visszamenni a faluba. Persze mindennek árnyoldalai is voltak. Az előállított termékek minősége csapnivaló volt, hiszen mindent összeöntöttek, összekevertek, mert csak „nagyba” volt értelme a dolgoknak, az előállított kétes összetételű keverékek azután a nagy állami vállalatokhoz kerültek, ahol minden egyedi visszakereshetőség végképp megszűnt, ezért aztán senki nem törődött a minőséggel, hiszen ki tudta megmondani húsz gazda négyszáz liter tejéről, hogy ki öntötte bele a romlottat? A mezőgazdasági termékeket egyébkéntis az oroszoknak adták el, akiknél a minőség nem volt kérdés, egyszerűen nem tudtunk olyan rosszat szállítani, hogy ne lett volna jobb, mint amit a szerencsétlenek egyébként ettek, vagy ittak. A háztáji felvásárlást példátlan korrupció és csalások kísérték; a felvásárlók megvásárlása mindennapos volt. Jellemző pillanat volt mikor az Sz.-i állomáson – ahol a hízó bikákat vették át, amikből a legalább 550 kg-os volt az elsőosztályú – az átvevő a következő szavakkal fordult a mérés után a tulajdonoshoz: „Ez bizony nincs meg elsőosztályú!” „Mennyi hiányzik?” – érdeklődött a gazda. „Ötszáz!” – hangzott a precíz válasz és gazdát is cserélt egy ötszázas, a bika pedig elsőosztályúra nőtt hirtelen. Az igénytelenség, hanyagság termelési formává vált, amiből később, a rendszerváltozás után komoly gondok származtak. A mezőgazdaságról nem nagyon lehet beszélni, legalábbis ott ahol L. ezeket az éveket töltötte, anélkül, hogy ne beszélnénk a cigányokról és az ő sajátos helyzetükről, a mezőgazdasággal kapcsolatban. Erről a következő részben ejtünk szót.