Az arab tavasz egyfajta téves univerzalizmusnak a képzetét kelti. Jellegzetesen nyugati eredetű kifejezés, az arab nyelvű irodalomban azonban nem szokták használni. Az arab tavaszról először a népek tavasza jut az ember eszébe. A megnevezés elsőként 2011. január 6-án jelent meg egy amerikai politológus, Marc Lynch megfogalmazásában a Foreign Policy hasábjain, utalva az 1848-as európai forradalmakra, a népek tavaszára, illetve az 1968-as prágai tavaszra.
Hezam Nóra írása
2010. december 17-én robbant ki és söpört végig az “arab tavasz” az észak-afrikai és a közel-keleti térség államain. Egy fiatal utcai árus gyújtotta fel magát aznap Tunéziában, halála egy a munkanélküliség és a drágaság ellen tiltakozó mozgalmat indított el. Míg a lázadás kiváltó okai gyakorlatilag azonosak voltak, Tunézia, Líbia, Szíria, Jemen vagy éppen Egyiptom más irányba fordult. Jemen a polgárháború mellett súlyos humanitárius válsággal is küzd azóta.
Több arab államban tettek már kísérletet a nagyhatalmak arra, hogy importálják a nyugati értékeket, beleértve a demokráciát is, azonban ez kevés országban tudott megvalósulni. Ez a helyi politikából és a kulturális különbségekből adódik. Maga az “állam” is importált dolog volt, hiszen azokat is a nyugatiak építettek ki. A demokrácia azonban üres szólam. A legtöbb közel-keleti ország nem rendelkezik olyan intézményi struktúrákkal és társadalmi rendszerekkel, amelyek kedveznének az ilyen mértékű, radikális politikai változásoknak. Európa leginkább a migrációs és menekülthullám felerősödésében érezte meg az arab tavasz hatásait. Líbia vezetője, Moammer el-Kadhafi már 2010-ben arra figyelmeztetett: amennyiben nem kap több pénzt Európától az embercsempészek elleni fellépésre, „Európa Afrikává válik”. Az eseménysorozat gyakorlatilag a tömegek éhséglázadása volt, nem pedig a politikai szabadság hiánya miatti felkelés és a politika iszlamizálásának követelése. Az arab felkeléssorozat a Közel-Kelet geopolitikai viszonyrendszerét is átszabta. Egyik legfőbb tanulsága az, hogy az Egyesült Államok immár nem akar, Európa pedig nem tud aktív alakítója lenni a közel-keleti eseményeknek.
Azt látható, hogy Európa nem tesz egyebet, mint a hallgatásával asszisztál, és próbál felkészülni annak következményeire, hogy a térségben immár a válság jelenti a normát. A forradalmi hullám nemcsak politikai szempontból nem hozott igazi áttörést az arab országokban, de a gazdasági kilátások sem javultak. A keresztények helyzete azonban különösen fontos. Az egyik leginkább elhanyagolt megközelítés ugyanis az arab országokban élő keresztények kérdése. Az arab világ kapcsán hajlamosak vagyunk rögtön a muszlim közösségekre asszociálni, pedig több arab országban is jelentős keresztény kisebbség él. A közel-keleti keresztények helyzete alapvetően romlott az „arab tavaszt” követően. Ennek egyik fő oka, hogy a térségben lezajlott forradalmak során az addigi, többségében szekuláris vezetésű diktatúrák egy muszlim fundamentalizmussal átitatott mozgalommal találták szemben magukat, amelyek többek közt ellenezték a kereszténység jelenlétét a közel-keleti társadalmakban. Azt sem szabad elfelejteni, hogy alapvetően a Nyugatot azonosították a kereszténységgel és olybá tűnik, hogy a szellemi zavarodottság állapotában lévő Európa politikai hatalmak játékszerévé válik.
Tunisz, 2011. január 23. Tunéziai tüntetők követelik Tuniszban, hogy új kormány alakuljon, amely mentes a bukott elnök pártjának, az Alkotmányos Demokratikus Egyesülésnek (RCD) a tagjaitól a forradalom halálos áldozatainak emlékére elrendelt háromnapos gyász harmadik napján, 2011. január 23-án. Ezen a napon megérkezett a tunéziai fővárosba az ország középsõ-déli részéből indult tüntetők menete, amelyet a “felszabadítás karavánjának” neveztek el és a Tunisztól mintegy 280 kilométerre délre fekvő Menzel-Buzajan településről indult. A tömegmegmozdulások eredményeképpen Zin el-Abidin ben Ali tunéziai államfő január 14-én elmenekült az országból. (MTI/EPA)
A Nyugat továbbra sem fedezte fel azt az elixírt, amely lehetővé tenné, hogy saját értékeinek megtartásával olyan, valós társadalmi viszonyokhoz illeszkedő állami berendezkedést hozzon létre Észak-Afrikában, amely fenntarthatónak és előremutatónak bizonyulnak, ehelyett csupán maradnak a félmegoldások. Azt láthatjuk, hogy kiküszöbölhetetlennek bizonyul a muzulmán-keresztény ellentét, ami kérdésessé teszi egy stabil állam létrejöttét. Kissinger úgy fogalmazott, hogy az arab tavasz óta súlyosbodott a helyzet, és „ahogy ez a hatalmi űr előáll, a Közel-Kelet belemerül egy olyan konfliktussorozatba, amilyen Európának a Vesztfália előtti vallásháborúi voltak”. Érdemes lenne az európai országoknak megfontolni tehát, hogy minél több közel-keleti országból elmenekült keresztényt fogadjanak be, mivel ők nem jelentenének akkora biztonsági kockázatot ránk nézve, mint a muzulmán vallású menekültek, akiknek a reintegrálása a keresztény nyugati társadalomba igencsak megkérdőjelezhető. Bár több, mint 10 év telt el az arab tavasz kezdete óta, annak következménye és hatásai még beláthatatlanok és újabb felkelésekre kerülhet sor, amelyek destabilizálhatják a térséget, így további kockázati tényezőket jelenthetnek Európa és Magyarország számára is.
Vezető kép: 2011. január 23. Tüntetők Tuniszban. (MTI/EPA)
Facebook
Twitter
YouTube
RSS