Az ég szerelmére, fel ne adjátok!
Úgy néz ki, tüntetés-szezon van. A Hadházy-Momentum csapat hetek óta tombol az utcákon. Pontosabban hetente egyszer tombolnak egyet, hétről hétre megfeleződő létszámban. Hidakat foglalnak el, egyre nehezebben és egyre kevesebbet. Csak egy apró megjegyzés: amikor legutóbb már nem voltak elegen ahhoz, hogy négy hidat elfoglaljanak, vajon nem kellett volna lejjebb adni az ambíciókból? És csak egyet elfoglalni, ahol ezáltal legalább úgy tűnhetett volna, hogy sokan vannak és erősek? De nem, ők csak „győzelem vagy halál” dichotómiában tudnak gondolkodni – és halál lett a vége.
A sztori láthatóan kifulladt. Az Erzsébet-híd ugyan még az övéké lett egy időre, de ez be is volt jelentve előre, nem is kellett érte „harcolni”. Amikor azonban lejárt a játékidő, vagy inkább úgy fogalmazhatunk: az ápoltaknak vissza kellett térni az udvarról az intézet falai közé, ez pillanatok alatt meg is történt. Hiába szerettek volna még maradni, kicsit még toporzékolni, vitustáncot járni, jóízűen csorgatni a nyálukat, a rendőrség azonban úgy pucolta le őket a hídról, hogy a Duna adta a másikat. (Nem, Szabó Bálint most nem ugrott bele, úgy tűnik, végre megtalálta a kedvenc játékát: trombitál.)
Szóval a „Pride-védők” elfogytak. Hadházyék egyedül maradtak, Tibor! Most sem bukott meg a Váli-völgyi Taschenhitler. Aztán jött Kollár Kinga, és Brüsszelben belesétált tátott szájjal a f••zerdőbe. Ráadásul úgy, hogy még senki elő sem vette a brét, ki sem gombolta a sliccét. Kollárnak úgy sikerült lenulláznia magát, hogy semmilyen kényszer vagy csapda nem késztette erre. A teniszben ezt unforced error-nak, ki nem kényszerített hibának hívják.
Kollár egyébként nem tett semmi mást, mint valódi önmagát adta. Kicsit béna, kicsit amatőr, hogy egy politikus kerek perec kimondja, mit és miért tesz, dehát ennyire futja a képességeiből. Bemondta pacekba, hogy ők, a Tisza Pártban azért dolgoznak, hogy Magyarországnak, a magyar embereknek minél rosszabb legyen. Büszkék rá, hogy Brüsszelben elérték, Magyarország ne jusson hozzá a nekünk egyébként járó uniós forrásokhoz, ne legyen miből felújítani kórházakat. Ez nekik siker. És tényleg. Ők ilyenek. Lapozhatunk.
De persze, nem lapozunk, és ez jól van így: a nemzeti oldal is megmozdult. És kivonult a Millenárisra, tiltakozni Kollár hazaárulása ellen. Nagyon helyes. Fontos volt megmutatni nem csak azt, hogy itt is van még erő, hanem azt is, hogy ha kell, mi is képesek vagyunk embereket az utcára vinni. Nem is kell nagyon sokat. Már annak is lélektani jelentősége van, ha látszik, hogy nem a baloldal uralja egyedül a köztéri nyilvánosságot. És hogy nem csak nekik vannak aktivistáik. Persze, a jobboldal ebből a szempontból messze le van maradva az Alinsky-módszereken indoktrinálódott, Soros-pénzekből fenntartott globalista-balos hálózat mögött, de már nem vagyunk teljesen eszköztelenek velük szemben.
Aztán jött Magyar Péter nagygyűlése a Műegyetem előtt. Ami végül elég kicsire sikeredett. Számottevően kisebbre, mint amikor Márki-Zay Péter hívta össze a híveit 4 évvel ezelőtt. Akkor 2/3-os Fidesz győzelem következett utána. Most kb. feleannyian voltak az ellenzékiek, mint akkor. Hmmm... 4/3-os győzelem nem létezik...
És még mindig nincs vége: a Momentum úgy tűnik, eltökélten szeretne újra szeretne láthatóvá, létezővé válni. Most a Parlament elé hirdettek blokádot, hogy megakadályozzák a képviselőket a bejutásban, és ne tudják megszavazni az Alaptörvény módosítását. Ők azonban már korábban bementek, így az akció kudarcot vallott. Meg hát kb. több rendőr volt a téren, mint tüntető. Aztán a Sándor-Palotához is föl szerettek volna menni; ez sem jött össze. Pedig mér Nyugat-Európából is importáltak mindenféle liberális kollégákat. De az ő varázserejük sem segített. Hol van ilyenkor Daniel Freund? – kérdezte joggal Bede Zsolt a téren megjelenő Cseh Katalintól. Róla egyébként azt gondoltuk, brüsszeli hazaárulásban, külföldi megbízók érdekeinek képviseletében ő a non plus ultra, de erre mondta azt Kollár Kinga: Fogjátok meg a söröm!
Szóval a blokád nem sikerült. Úgyhogy önmagukat kárpótolandó, a momentumosok kimentek az amúgy is lezárt Lánchídra, és lezárták azt. Na, ez legalább sikerült.
Végezetül még egy tüntetésről kell beszámolnom, amire itthon semmilyen figyelmet nem fordítottunk. Érthető módon, hiszen megvannak a sajátjaink. Számos egyetemen, a kaliforniai Chapman-től kezdve, a Rhode Island fővárosában, Providence-ben található Brown University-n át, egészen a Glasgow-i egyetemig, éhségsztrájkot hirdettek a diákok Palesztináért. Azzal most ne is foglalkozzunk, hogy amikor a „folyótól a tengerig” szlogent skandáló tüntetőket ravasz videóbloggerek megkérdezték, hogy melyik folyó és melyik tenger, egyikük sem tudta a választ. Mint ahogy arra sem válaszoltak semmit, hogy jó, jó, de akkor mi történjen Izraellel? Mindenkit űzzenek el? Vagy haljanak meg a zsidók ott, ahol vannak?
Azt sem vesszük most újra végig, hogy „Palesztina”, mint ilyen soha nem is létezett; ez pusztán egy földrajzi elnevezés az egykori brit protektorátus idejéből.
Hanem egyetlenegy dolgot kívánunk ezeknek a tüntetőknek: nehogy feladjátok az éhségsztrájkot! Csináljátok végig!
Vezető kép: Hatlaczki Balázs/PS
