Ennyire komolyan az ember még sose akarta leigázni a jövőt; mégis: az ember esendő lény, megváltásra szorul. De honnan várhatjuk a megváltást, ha kiüresítettük az isteni égboltot? Van-e veszélyesebb az identitását vesztett, de az Isten szerepére ácsingózó embernél? Van-e orvosság a mindent elsöprő progresszió ellen? Lehetséges-e racionális politika, és ha igen, akkor annak sikere megválthatja-e a 21. század emberét? E kínzó kérdésekre keresi a választ Lánczi András Széchenyi-díjas filozófus a Politikai megváltás – Lehetséges-e racionális politika? című most megjelent kötetében, amely a KKETTK Alapítvány gondozásában, a XXI. Század Intézet Új Idők sorozatában látott napvilágot.
Egyrészről – véleményem szerint – a magyar jobboldal genezise az antikommunizmus, magatartásmintája a közösségépítés, szándékát tekintve pedig szuverenista. Nem ideológiaorientált, rendpárti és a józan észt követve cselekszik.
Az antikommunista alapállás viszont önmagában is teljességre törekvő politikai identitás, nincs szüksége más „támasztékra”, legfeljebb az ellenség aprólékos kiismerésére. A Jó és a Rossz szembenállásának logikája hajtja, de nem csupán morális, hanem teológiai értelemben. Az utópiák ugyanis az emberi természetben rejlő gonoszságból táplálkoznak, így – úgy gondolom nem érhetjük be kevesebbel – fegyvert rántani ellenük rendeltetés szerinti.
Másrészről – meggyőződésem szerint – antikommunistának lenni identitásformáló politikai elkötelezettség, ami Közép- és Kelet-Európában, így Magyarországon is, a történelmi előzmények miatt kiemelt jelentőséggel bír. Megkülönböztet, formál, azonosságtudatot nyújt.
Harmadrészről – szintén széljegyzetnek szánva e megállapítást – a marxizmus újjászületésének vagyunk tanúi. Az utópia felé igyekvő, minden morális gátat áthágó progresszió hirdet antropológiai forradalmat. Így a progresszív áfium ellen való orvosságra van szükségünk.
Lánczi András szerint a szocializmus nagyobb pusztítást végzett, mint a százötven éves török uralom, hisz a kommunizmus szelleme befészkelte magát az emberek elméjébe és túlélte a rendszerváltoztatást. Az MSZP viszont életérzés, nem párt. Így ahogy az életérzés elmúlik, el fog múlni a szocialista párt is. Nekünk, konzervatívoknak azonban semmi sem maradt a szocializmusból, ami megőrzésre való. Ez a konzervatív paradoxon – hívja fel figyelmünket Lánczi a Konzervatív kiáltvány című két évtizeddel ezelőtti munkájában.
Ma már tudjuk: újrakezdésre van szükségünk. Politikai és filozófiai újrakezdésre. Nekünk, magyaroknak. Nekünk, konzervatívoknak. De itt nem állhatunk meg, mert nem csupán politikai, hanem metafizikai problémákkal birkózunk.
Lánczi András, a most megjelent kötetében, a Politikai megváltás című munkájában tovább tágítja a horizontot. Úgy véli, hogy az újrakezdéshez új politikai filozófiára van szükség. Olyan politikai filozófiára, amely elkerüli az ideológiák dogmatizmusát, de nem is fut homokba a modern kor relativizmusától elcsábítva. Középúton jár, párbeszédre kész, a valóságra reflektál. Tagadja az utópiákat, az ember ugyanis „veszélyes lény”, az utópiák hajszolása pedig a természetében rejlő rosszat hozza a felszínre.
Bábel tornya óta az ember folyton arra törekszik, hogy bebizonyítsa, képes felérni Istenhez. Ám újra és újra rá kell eszmélnie, hogy ez meghaladja létének határait. A modern kor egyik legnagyobb (ha nem a legnagyobb) kihívása, hogy
se nem vallási, se nem kulturális forrásból kapnak az emberek megváltási ígéreteket, sokkal inkább politikai irányból, a megszabadulás reménye jelenleg mindenestül politikai természetű.
-mutat rá Lánczi András.
Az elkerülhetetlen változástól azonban nem szabad elfutnunk. Pedig kényelmesebb lenne. A konzervatív ember szeret elbújni és örömet jelent számára a búslakodás. Mert régen minden jó volt… Ezzel a szemlélettel kell szakítanunk. Fel kell ébrednünk a múltba való révedésből.
A politika, azaz a közügyek gyakorlása egykor az isteni kegyelem, a szabad akarat megnyilvánulásának szerves része volt, a vallástalan modern korban viszont a racionalitásra helyeződött át a hangsúly. Ezzel párhuzamosan egyre több ügyben, az élet egyre szélesebb territóriumán lett a politika a kizárólagosan kompetens.
A nyugati ember önmagára maradt: se Istene, se túlvilági vigasza nincs. Ezt akarja pótolni e világi paradicsomi állapotok ígéretével: ezt egyedül a politikusok tehetik meg, s meg is teszik.
– írja Lánczi.
Így – ha nem akarunk elfutni a változó világ elől – akkor a politikával és a politikus személyével, pontosabban annak újragondolásával van dolgunk.
A vallási megváltás körülményei és feltételei bárkinek adva vannak, és akár el is érhetők. Ám mivel egyre kevesebben vannak azok, akik ebben hisznek (nem csoda, ha a felvilágosodás sekélyes értelmezését nagyon sokan elfogadják), a politikai megváltásnak egyre nagyobb tábora lett az elmúlt kétszáz évben.
Lánczi András, miközben látleletet ad erről a modern korról és a benne élő modern emberről, egyúttal azt is bemutatva, hogyan és miért jutott ebbe a technikailag szuperfejlett, lelkileg pedig minden korábbinál esendőbb állapotba, nem áll meg ezen a ponton, hanem keresi a választ a hogyan továbbra. Ez a bátor erőfeszítés emeli ki a szerzőt és a könyvet abból a tucatnyi, a polcunkon sokasodó könyvek közül, amelyek elsiratják a nyugati civilizációt, majd nem ajánlanak semmit a régi helyett. Sőt, ezen a ponton, a kommunizmust követő „új ellenség” aprólékos kiismerésében siet segítségünkre. Rámutat ugyanis a progresszió csődjére.
Eddig a modern európai kultúrában az számított kiemelkedő teljesítménynek, ami tagadta a meglévőt, mert általánossá válása esetén jobbá teszi az ember életét. Mára eljutottunk oda, hogy minden, ami a múltból marad ránk, az elvetendő, mert az új (a modern) feltétlenül jobb, mint a régi. Ha ilyen ütemben gyorsul fel az idő, akkor a ma prófétáinak magukat kell megcáfolniuk saját életükben, hogy a következő nemzedékeknek ne maradjon semmi a múltból: ez volna az igaz önzetlenség és minden nevelés-oktatás vége. Ez a progresszió paradoxonja.
Vissza kell helyezni a filozófiát a városba, közösen kell megvitatnunk a gondolatokat, mert sosem volt ekkora szükség az erények mentén való nevelésre és a vezetők erény szerinti kiválasztására. Erre pedig nem korunk sikeres politikai szereplője, az ideológus lehet képes, hanem a filozófus. Előbbi ugyanis a dogmák vagy az utópiák rabja, mindenbe beleszól, de felelősséget nem vállal. Párbeszédre, így az újrakezdésre is képtelen. A filozófus viszont az erények szerint dönt és ad tanácsot a hatalomnak.
Ma egy feladat van: megfékezni az embert, különben fölépített önmítosza, technológiai gondolkodásmódja és intézményi önereje a végén elpusztítja magát az embert, legalábbis mint racionális, a többi élőlény felett álló lényt. A politikai filozófiának enyhítenie kell, nem pedig szítania a feszültséget jelen körülmények között.
Nos, Lánczi András most megjelent kötete a politikai megváltás lehetőségéről, egy új politikai filozófia megalapozásáról szól. Szembenézve az ember esendőségével, nem elfutva korunk problémáitól.
Orvosságot kínál a progresszív áfium ellen.
Vezető kép: Hazánk legnagyobb nemzeti lobogója a Citadellán, 2022. március 15-én (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)
Facebook
Twitter
YouTube
RSS