„Az Úristennek mégiscsak vitézekre van szüksége” – Interjú Berta Tibor dandártábornokkal, katolikus tábori püspökkel
Ismerősen csenghet a tábori püspök és tábori lelkész fogalma azoknak, akik sokat olvasnak a világháborúk történetéről, az viszont már kevésbé közismert, hogy jelenleg is van tábori lelkészi szolgálat Magyarországon. A lelkekben is elvégzett kommunista pusztítás után élesztették újra 1994-ben, és ma már a honvédelmünk egyik különálló intézménye. Ugyancsak tartania kell a lépést a haderő műszaki és létszámbeli fejlesztésével, hogy lélekben is bővüljön a honvédség – mondja Berta Tibor –, ezért várják a „jelenkori lovagoknak”, azaz katonai lelkésznek jelentkező fiatalokat. A tábori püspökkel beszélgettünk a keresztényi élet és a katonáskodás közti lelki párhuzamokról, térdelve imádkozó katonákról, a férfiak megszólításáról és az olyan helyzetekről, amikor vért kell verejtékezni. A kereszténység ritkán látott szemszögből.
Májusban tartották a híres Lourdes-i kegyhelyen a 62. Nemzetközi Katonai Zarándoklatot, ahol Erdő Péter esztergomi érsek celebrálta a szentmisét. Van ennek különleges jelentősége?
Két fontos dolgot mondott a beszédében. Az egyik Szent Lajos király példája a konfliktusmegoldásra: a 40 napos királyi törvény, amely ennyi időt ad a kiegyezésre, mielőtt bíróságra kerülne az ellentét, vagy párbaj lenne belőle. A másik pedig II. János Pál pápa tanítása a békéről. Erdő Péter személyében egy olyan főpap ment ki a zarándoklatra, aki egy háborús zóna közeléből jött – ennek van jelentősége. Eredetileg 2020 tavaszára terveztük ezt, amikor még ilyen felhangja nem lett volna, de aztán közbeszólt a két járványos év. Az ugyanazon év őszére tervezett Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus előkészítésének szántuk, de utóbbi végül előbb valósult meg egyéves csúszással, a katonai zarándoklat viszont két évet váratott magára. A 2007-ben készült missziós kereszt, amelyet kivittünk Lourdes-ba, önmagában egy komoly jelkép, hiszen benne vannak a Magyarországhoz kapcsolódó szentek ereklyéi, köztük a híres magyar szentekkel, de olyan, számunkra fontos nem magyarokkal, mint például Szent Adalbert, Szent Gellért vagy Boldog Gizella. Ez kiválóan leképezi az Egyház nemzeteken átívelő egységét.
A zarándoklatot magyar részről a katolikus tábori püspökség szervezte, amelyről talán az olvasók egy része most hall először. Nem beszélve arról, hogy nemcsak a világháborúkban volt ilyenünk. Mi ez pontosan?
A hivatalos neve Magyarországi Katonai Ordinariátus, a köznyelv azonban tábori püspökségnek vagy helyesebben katonai püspökségnek nevezi. Ez tulajdonképpen egy területen kívüli egyházmegye, amelyet többnyire ugyancsak püspök vezet, ugyanolyan hierarchia szerint, annyi különbséggel, hogy ő nem megyéspüspök, és nincsenek plébániák, hanem katonai alakulatokhoz rendelik a papokat. Ezek az egységek lehetnek akár a bakonyi gyakorlótéren, egy veszprémi laktanyában vagy akár iraki kiküldetésen. Világszerte 36 katonai ordinariátus működik, jellemzően a NATO-országokban és Latin-Amerikában. Papok persze a középkorban is voltak már a hadseregekben, sőt Nagy Konstantin óta kell lennie a katonai táborokban egy sátornak (kápolnának), ahol hozzáférhető az eucharisztia, és bemutatható a legszentebb áldozat, ám ilyen szervezeti formában a legelső katonai ordinariátust 1910-ben Chilében hozták létre.
Tehát Krisztus teste és a katonáskodás teljesen megférnek egymás mellett?
Az evangélium szerint Keresztelő Szent Jánost megkérdezték a katonák, hogy mit tegyenek, mire nem azt a választ kapták, hogy dobjátok el a lándzsáitokat és kardjaitokat, hanem azt, hogy „legyetek tisztességesek, ne zsarnokoskodjatok”, ne zsákmányoljátok ki a szegényeket.
A minden szentmisén elhangzó mondat: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj”, egy római századostól, tehát katonától származik, akinek a szolgáját Jézus meggyógyította. A kommunista időkben megpróbálták ezeket a hagyományokat kiirtani, de az igazi katonák még abban az időben is számontartották, hogy a lövészek védőszentje Szent László, a tüzéreké Szent Borbála, a felderítőké Szent Márton.
A katonai közegben, a hétköznapokat meghatározó fegyelem, hierarchia és szigorú keretek közepette végzett lelkivezetés mennyiben különbözik a civil világban végzett pasztorációtól?
A tapasztalat mondatja velem, hogy különbség van. Amikor 1994-ben újrakezdtük ezt a szolgálatot, akkor hamar rádöbbentünk, hogy nem kell ugyan más nyelvezetet használnunk, de a katonákhoz katonai módon kell szólnunk, az ő életmódjukhoz, összeszedettségükhöz igazítva. Itt a frappáns tömörség a legértékesebb. A Magyar Honvédség szolgálati szabályzata felsorolja, hogy milyennek kell lennie a jó katonának – ezt Jézus egyetlen mondatban foglalta össze: „Legyetek azért tökéletesek, mint a ti Mennyei Atyátok tökéletes.”
Elég magasra tette a mércét...
A szabályzatban is magasan van a mérce. Pont az a lényeg benne, hogy nagyon magasan van a léc, talán sokszor nem tudjuk átugrani, de mindig közelítsük meg ahelyett, hogy aprókat ugrándoznánk. Ha mindenki ezt próbálja, akkor működni fog a dolog. A kereszténység ugyanerről szól. Nem leszünk tökéletesek, mint az Úristen, de erre kell törekednünk. Elképesztően komoly kihívás kereszténynek lenni! A mi lelkipásztorkodásunkban nagy előny, hogy a katonák eleve erre vannak dresszírozva. A katona elsődleges célja, hogy az éppen adott feladatában helytálljon – de ez mit szolgál végső soron? A családja, a gyerekei, a felesége, a települése, városa, hazája biztonságban legyen. A hazaszeretetről persze lehet – és kell is – nagyon szép költeményeket írni, de az azt is jelenti, hogy őrt kell állni a gyakorlatban.
Az a fegyelmezettség és önfeláldozás, amit Krisztus tanúsított, az az engedelmesség, amivel elfogadta a Mennyei Atya akaratát, ugyanakkor az, hogy a földi erőkkel szemben sosem hunyászkodott meg, nagyon egybevág a katonai erényekkel.
A szentáldozat kiszolgáltatásán túl azért vagyunk mellettük mi, katonalelkészek, hogy az elvárt erényeikben megerősítsük őket. Kialakult egy szolgálati közösségünk, amelybe további embereket is szeretnénk ebbe a szolgálatba hívni.
Ez a kereszténység, amit felvázolt, erősen különbözik attól a szirupos, bárgyú, felszínes szeretetömlengéstől, aminek sokszor próbálják beállítani a kereszténységet, illetve amilyen magatartást gyakran számon kérnek a keresztényeken, elsősorban a kívülállók.
Ha kicsit visszatérhetek a katonai lelkipásztorkodáshoz: a világ hadseregei még mindig elsősorban fiatal és középkorú férfiakból álló közösségek. Az ájtatoskodás nem működik náluk, viszont ők is értik az ájtatosság fogalmát. A keresztutat végigjárni, néhol meredek emelkedőn cipelni a keresztet, az nagyon férfias dolog – ezt Lourdes-ban is megtapasztaltuk, de átvitt értelemben is igaz. Ehhez nemcsak erő és fegyelmezettség kell, hanem tudatosság is. A katonai díszőrségből például csak az a katona ájul ki, aki valamelyik szabályt nem tartotta be, illetve nem tud megfelelően összpontosítani a feladatra. Aki tudja, hogy miért van ott és mi a teendő, az a 35 fokot, a fagyot és a szakadó esőt is állja. Ugyanakkor különös élmény látni a kemény férfiakat, magyar honvédet vagy amerikai tengerészgyalogost, francia idegenlégióst látni Lourdes-ban a Jelenések Barlangjában, a Grottánál a kövön térdelve imádkozni. Amikor az embert térdre kényszeríti az élet, az a legjobb stratégiai pozíció az imádsághoz. Jézus is térden állva imádkozott a Getszemáni-kertben, amikor vérrel verejtékezett.
Vannak olyan helyzetek, hogy vérrel kell verejtékezni – a katonai hivatásban és a keresztényi létben is.
A katonák a zarándoklaton megtapasztalják, hogy lehet együtt lenni a szentmisén, a keresztúton, a körmeneten, vagy este egy pohár sör mellett, és ezt az üzenetet haza is elvihetik.
Az Egyház tud ebből tapasztalatot meríteni a civil világ evangelizálásához?
A megyéspüspök atyáknak szoktam mondani, hogy mi ráerősítünk az ő munkájukra azokkal a katonákkal, akik az adott területi plébániákhoz tartoznak, és vasárnap oda mennek szentmisére. A plébániákon szolgáló papoknak is óriási kihívás az emberek megszólítása. Az a tapasztalatunk, hogy oda kell menni a katonához, és el kell hívni a szentmisére. A Honvédelmi Minisztériumban 2010-ben kezdtünk el adventi áhítatot tartani a protestáns tábori lelkészekkel közösen. Első alkalommal két ember jelent meg abból a hatalmas épületből. Mostanra már tele van a terem ilyenkor. A mi Urunk is tizenkét emberrel kezdte el. Azt mondta, só legyünk – abból se kell sok –, azt mondta, olyanok legyünk, mint a mustármag, mint a mécses. Igen, óriási kihívás, hogy egy férfiembert hogyan szólítsunk meg. Neki másképp kell beszélni a kereszténységről.
Említette, hogy újabb embereket szeretnének ebbe a szolgálatba hívni. Ez azt jelenti, hogy a katonai püspökség is paphiánnyal küzd?
Azt tudni kell, hogy a katonalelkészeknek a katonákon túl a katonák családjait is szolgálniuk kell ebben a sajátságos lelkipásztorkodásban, akik szintén különleges helyzetben vannak. Jelenleg három paptestvérem van külföldi kiküldetésen a magyar katonák mellett. Most arra van szükség, hogy bővítsük a létszámot, így olyan fiatalokat hívjunk magunk közé, akik látnak ebben egyfajta lovagias kihívást.
Az ősi lovagrendek lelkületéhez hasonlító hivatás ez.
Tehát papnövendékeket várnak?
Igen, fiatalembereket, akik el szeretnék kezdeni a papi szemináriumot.
Vagy papokat, akik ide váltanának?
Az sem kizárt, de ők már elköteleződtek máshová, egyik vagy másik egyházmegyébe. Nem célunk egyházmegyés lelkipásztorokat „elcsábítani”, bár előfordulhat, hogy valaki több éves plébániai szolgálat után valamiféle missziós jellegű rétegpasztorációs élményre, tapasztalatra, kihívásra vágyik. Mi, akik ezt itt elkezdtük, egyházmegyés papként jöttünk ide, aztán betagozódtunk, most viszont abban a „toborzási” helyzetben vagyunk, hogy elsősorban fiatalokat próbálunk megnyerni, akikből majd 5-6 év múlva lesz katonalelkész. Ha azonban valaki érez erre elhivatást, vagy csak szeretné magát kipróbálni ebben a plébániai pasztorációtól különböző közegben, természetesen azt is lehet. A bevett turistaparadicsomokba nem tudunk egzotikus kirándulásokat felajánlani, van viszont lehetőség iraki vagy koszovói külszolgálatra.
Van köze a tábori lelkészi szolgálat fejlesztésének a mostani években zajló intenzív haderőfejlesztéshez?
Azt gondolom, hogy igen. A haditechnikai fejlesztésen túl, a létszámbeli fejlődéshez az is kell, hogy a katonákban eldőljön valami, hogy az egyenruhát a szívükben is hordják. A bővüléssel lépést kell tartaniuk a tábori lelkészeknek, hogy elköteleződésben, lelkiekben is erősödjön a honvédség. Mindez a családjaink és Magyarország biztonságát szolgálja – és itt nem is okvetlenül csak fegyveres támadásra kell gondolnunk.
Egyfajta ostrom alatt áll a normalitás, a végtelen információáramlásban el kell döntenünk, hogy mit fogadunk el, mit tartunk helyesnek. A katonaság – de tulajdonképpen az összes fegyveres testület – ebben zsinórmérték kell, hogy legyen.
Több országban van arra példa, hogy ezek a szervezetek, sőt még a börtönlelkészi szolgálat is a katonai ordinariátus alá tartoznak. Az a fiatalember, aki ennek most nekifog, ugyanazt a teológiát fogja elvégezni, mint más papok, mi ugyanakkor a háttérből a tanulmányain túl abban fogjuk segíteni, hogy a kezdetek kezdetétől velünk legyen, hogy kiderüljön, tudunk-e együtt dolgozni.
Kiknek, milyen korosztálynak szól elsősorban ez a hívás a katonalelkészi pályára?
Azoknak, akik most érettségiztek, esetleg pár évvel ezelőtt, és belekezdtek valami más tanulmányba, esetleg el is végeztek már egy egyetemet vagy főiskolát, de most érzik magukban az elhivatást az Istenért és a hazáért. A felhívásunkban is benne van, hogy itt azért a közeg és az elvárások is némileg különböznek a hagyományos pasztoráció helyeitől. Aki bejön hozzánk, hogy katonai lelkész szeretne lenni, annak rendben kell, legyen a testi és lelki erőnléte, és ne legyen gond átmennie a nemzetbiztonsági vizsgálaton! Az Úristennek mégiscsak vitézekre van szüksége, akik az ő ügyét képviselik – bízom benne, hogy most rajtunk keresztül is szól ezekhez a fiatalokhoz.
