Évről-évre komoly pénzeket költünk el decemberben az ajándékvásárlásra, miközben gyakran hiányérzetünk támad, amiért a karácsony leragad az üres külsőségek szintjén. A valódi lényegét az adhatná meg, ha megélnénk, hogy mihez képest ünnep az ünnep, ez viszont nem sikerülhet anélkül, akinek a születésére emlékezünk ilyenkor. Kovács Ervin Gellért atyával, a gödöllői premontrei perjelség szerzetesével advent harmadik vasárnapján arról beszélgettünk, hogyan találhatunk vissza a karácsonyhoz, és kik a karácsony igazi ellenségei.
Megvette már az ajándékokat?
Nálunk a rendben közös a vagyon, az ajándékozás pedig központilag megy, a perjel ajándékozza meg a rendtagokat. Egymásnak legfeljebb apróságokat szoktunk ajándékozni, úgyhogy messze nem ezen van a hangsúly. A családom egy főből áll, ezért ez nem okoz olyan nagy gondot a karácsonyi készületem során.
Az emberek nagy része viszont ezzel foglalkozik, az adventi elmélyülés idején ajándékokért rohangálnak boltról boltra. A karácsonyunk pénzben sokkal gazdagabb, mint bármikor volt. De tényleg gazdagabb?
Már novemberben kirakják a boltokban a karácsonyi díszeket, a betlehemi jeleneteket, tehát az advent szinte el is tűnik, egyedül a karácsony marad, de az is csak a maga kereskedelmi, hangulati dimenziójában. A hangulat viszont mulandó, és mire elérkezik a tényleges karácsony, ki is fullad. Ezzel szemben, az Egyház számára a karácsony december 25-én kezdődik és vízkeresztig tart, tehát van mikor ünnepelni, csak ehhez be kell járni a bűnbánat, a megtisztulás útját. Mivel az emberek azt gondolják, hogy ezt az utat meg lehet spórolni, a karácsony igazi értelme elsikkad, és marad az vásárlási láz, a gyomorrontás, a másnaposság meg a nem kívánt ajándékok januári kicserélése. Az emberi kapcsolatok háttérbe szorulnak, nem beszélve az Istennel való kapcsolatról, pedig ez adná meg az ünnepi lelkületet, ami a karácsony lényege lenne. Ha nem járjuk be előtte a megtisztulás útját, nincs mihez képest megérkezzen az ünnep, és kimarad belőle az ünnepelt, aki maga Jézus Krisztus.
Az ünnepből tehát „mindössze” a ráhangolódás, az ünnepelt és az ünnep átérzése marad ki…
Így van, és marad a forma. Miközben a mai korban szívesen hangsúlyozzák, hogy nem a forma a fontos, éppen egy formalizmusnak vagyunk tanúi: a külcsín megmarad, a tartalom elsikkad.
„Ha nem járjuk be adventkor a megtisztulás útját, nincs mihez képest megérkezzen az ünnep, és kimarad belőle az ünnepelt, aki maga Jézus Krisztus.” (fotó: Horváth Péter Gyula / PestiSrácok.hu)
Az emberekben ugyanakkor megvan a hiányérzet, gyakori panasz, hogy a karácsony kiüresedett. Mit tehetnének, hogy betöltsék ezt a hiányt?
Vannak olyan emberek, akik kifejezetten utálják a karácsonyt vagy félnek tőle. Vannak, akik magányosak, nincs családjuk, és ezekben a napokban depresszióba esnek. A megoldás erre a problémára a megtérés: szívvel és lélekkel fölfedezni újra az életünkben azt, akinek a születését ünnepeljük. Ő hozza el a megváltást, a karácsony békéjét, a földi javakat és az örök boldogságot. Ha őt kihagyjuk, nincs olyan eszköz – akár fizetünk érte, akár nem – ami pótolni tudja a hiányt.
Korábban a kommunisták akarták „fenyőünnepre” cserélni a karácsonyt, mostanában pedig az erre kísértetiesen hasonlító „télünnep” merült fel alternatívaként a legprogresszívebb liberális fejekben. Arra hivatkoznak, hogy így nem sértené senki érzékenységét.
Angol nyelvterületen azt halljuk, hogy a Christmas kifejezés önmagában is sértő azok számára, akiknek sem Krisztus (Christ), sem a mise (mass) nem kell a karácsonyból. A muzulmánok érzékenységére szoktak hivatkozni, holott számos muzulmán vezető nyilatkozott már, hogy őket nem zavarja. Az ateistákat zavarja igazán, csak kínos ezt bevallani, ezért rákenik egy másik csoportra. Politikailag korrekt köntösbe csomagolják a belső zavarodottságukat. Én a kommunista Jugoszláviában nőttem fel, ahol tabu volt a karácsony, nem is volt munkaszüneti nap, és nagyon nem volt tanácsos hiányozni ilyenkor az iskolából. Helyette az újévet ünnepelték, újévfa volt, újévkor hozta a télapó az ajándékokat. Ennek ellenére megünnepeltük a karácsonyt, mert a szívünkben és a lelkünkben ott volt. Most egy másik, nem kevésbé veszélyes és emberellenes ideológia akar megfosztani minket a karácsonytól, és előbb-utóbb az lesz a vége, hogy még a formaságok szintjén is elveszítjük az ünnepet.
Karácsonyi díszítés Dubai egyik legnagyobb bevásárlóközpontjában 2007-ben. Ennyire sérti a muzulmánok érzékenységét a karácsony. (fotó: AFP)
A kommunista és a liberális eszme hasonlóan veszélyes?
A szellemi gyökereik ugyanazok, ezek történelmileg is egymásra épülő, egymásból kinövő szellemi irányzatok. Más a csomagolás, kicsit más a történelmi kontextus, de az indítékaikat és a céljaikat nézve teljesen azonosak.
Mi ez a cél?
Az a világ, amelyet már az őskígyó felragyogtatott az Édenkertben Ádámnak és Évának: ti lesztek az isten, nem kell külső tekintélyhez igazodni. Egy olyan, látszólag emberközpontú világ, ahol nincs helye sem az Istennek, sem az ő törvényének, sem az örök szellemi értékek iránti alázatnak. Egy olyan világ ez, ahol az ember pusztán a maga biológiai valóságában marad meg. De mi tudjuk, hogy az ember nem csak biológiai lény. Ez egy önpusztító ideológia, amit sokan nem vesznek észre, mert humanistaként hirdeti magát.
Humanizmus, nyitottság, tolerancia, igazságosság, áldozatok megvédése – csupa jól hangzó szlogennel érvelnek.
A történelemből és akár a saját tapasztalatainkból is tudjuk, hogy sokszor ahol a legjobban hangsúlyozzák az emberséget, ott van a legkevesebb belőle. A kereszténység viszont komplex módon szemléli az embert, testi és lelki javát akarja, ráadásul nemcsak ideiglenesen, hanem a földi léten túl, az öröklétben is. Ám ha ezt Istennel szemben akarjuk elérni, mintha az általa meghatározott rend gát lenne, akkor bármi is a látszat, valójában saját magát pusztítja az ember.
„Sokszor ahol a legjobban hangsúlyozzák az emberséget, ott van a legkevesebb belőle.” (fotó: Horváth Péter Gyula / PestiSrácok.hu)
Előbb már szóba került a mise. Jellemző, hogy a karácsonyi éjféli misén sokan vannak, olyanok is elmennek, akik évközben nem járnak. Miért?
Sokan valószínűleg a szentimentális tömeghangulatra vágynak, amit az éjféli mise megad. De ha a misén való részvétel nem az élő hitből fakad, és ott csak jóllakott és fáradt emberek színészkedik el a karácsonyi élmény teljessé válását, akkor ez mulandó. A lélek mélyén megvan az Isten iránti vágy, amit nem lehet az emberből kiölni; Szent Ágoston mondja, hogy „magadnak teremtettél minket és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik benned”. Az éjféli misére menő tömegeknél ez a tétova Istenkeresés jelenik meg, csak éppen a mai ember módjára: instant módon, mint a gyorsétkezdében. A Krisztussal való kapcsolat időt, energiát, hűséget, alázatot igényel, személyes elköteleződés kell hozzá, ami kihat az életemre, az erkölcseimre, az életvitelemre. A mai ember sokszor nem hajlandó erre az áldozatra, pedig enélkül nem lesz meg a lelki feltöltődés sem, amire vágyunk. Olyan ez, mint a „diplomagyárban”, kis energiabefektetéssel szerzett papír értéke a valós szaktudáshoz képest.
Az Egyház legfontosabb szerepe az lenne, hogy bevonzza ebbe az életmódba az embereket. A hagyományos rítusú misétől a gitáros misékig sokféle próbálkozást látunk erre, változó sikerrel. A szigorúbb hagyományhűség vagy az engedékeny, örökös modernizációra törekvő szolgáltatás az Egyház útja?
A fiatalok oda jönnek, ahol hiteles értékeket találnak. Ezekhez kell a történelmi megalapozottság, vagyis az eredeti forma és tartalom. A liturgia külsősége csak akkor működik, ha hiteles és elkötelezett életvitel társul hozzá. A tartósan növekvő érdeklődésből tapasztalom, hogy ezt a hagyományos liturgikus formák nagymértékben elősegítik. Ha viszont evilági eszközökkel, szórakoztatva akarunk megnyerni embereket, akkor egy-egy alkalomra vonzhatunk tömegeket, de nem történik meg bennük a belső átváltozás, a megtérés és elköteleződés, amire a kereszténységben szükség van. Az Egyház feladata, hogy alternatívát nyújtson a szentimentális hangulatkereséssel, a hamis bálványoknak áldozó, önpusztító életvitellel szemben. Ezt az alternatívát azoknál az értékeknél és formáknál kell keresni, amelyek az őseinket is megtartották évszázadokon keresztül, a legsúlyosabb válságokban is. Ahogy XVI. Benedek pápa nagyon frappánsan megfogalmazta: „ami az őseinknek szent és értékes volt, nekünk is az kell, hogy legyen.” Ami őket táplálta, éltette, az képes lesz minket is táplálni, éltetni.
„A fiatalok oda jönnek, ahol hiteles értékeket találnak.” (fotó: Horváth Péter Gyula / PestiSrácok.hu)
A hagyományos formák ellen szokták felhozni, hogy az Egyháznak haladnia kellene a korral. De a kor, a korszellem mi alapján halad?
Az a feltevés már a felvilágosodás korában megjelent, hogy a történelem meghatározott irányba halad, és a végcélt egy jól körülhatárolható, önmagát kinevező elit szabja meg. Szerintük minden újabb kor értékesebb, jobb, amely szükségszerűen felülírja az előzőt. A valóságban viszont azt látjuk, hogy jobb és rosszabb korok hullámzásáról van szó attól függően, hogy hiteles értékeket hoz-e a korszellem. A nagy haladással a mai ember minden korábbi embernél boldogabb, kiegyensúlyozottabb lett? Családjaink szétesnek, egyre többen élnek nyugtatókon, gyógyszereken, felbomlottak a közösségeink. Ezzel a korral kéne haladni? A pusztán technikai fejlődésre épülő civilizáció nem számol az ember lelkével, kizsákmányolja, és ezzel önmaga ellen fordul. Ez a bábeli torony esete: a civilizáció Isten nélkül célt téveszt, ami a közösség megszűnéséhez vezet. A mai, dekadens korban annak a kinyilatkoztatása alapján kell meghatározni, hogy mi a haladás és a mi a visszaesés, aki megalkotta a világot.
A hagyományos rítus fenntartja, kiszolgálja a hiteles értékeket?
Igen, a forma nagymértékben támogatja a vele járó tartalmat. Az Egyház megreformált rítusában ez nem ilyen magától értetődő, az opciókból majdnem kihozható a hagyományos miseforma, de egy szabadkeresztény gyülekezeti happening is. Hogy melyik valósul meg, az a celebráló paptól és a közösségtől függ. A hagyományos rítus ezzel szemben egyértelmű kereteket ad, egy forgatókönyvet, amit változtatás nélkül végre kell hajtani. Vannak, akik szerint a kötöttség gúzsba köt, én viszont azt tapasztaltam, hogy felszabadít, hogy nem a személyem a lényeg, hanem egyszerűen el kell végezni, amit előttem 1500 éven át végzett minden pap. A szabályok, korlátok elhagyása szabadságot ígér ugyan, de valójában mérhetetlen terheket rak az ember vállára és számtalan veszéllyel jár, mert végérvényesen eltévedhetünk. Én bizalmat szavaztam a sok generáción át bevált kereteknek, mert a gyümölcseiről ismerszik meg a fa.
Sokat hangsúlyozzák, hogy a mai ember minden téren döntésképes, de a döntésekkel felelősség is jár, különösen, ha hibázunk. Ez viszont ellentmondásban áll a mai korszellemmel, amely azt hirdeti, hogy nem kell felelősséget vállalnunk.
Az is az Istentől elidegenült ember sajátossága, hogy hárít és nem vállal felelősséget a tetteiért. Az édenkerti történetben Ádám az asszonyra, az asszony pedig a kígyóra fogja a bűnt – mindenki hibás, csak én nem. Pedig lehet hibázni, csak nélkülözhetetlen az, hogy legyen utána hova visszatérnünk. Ha viszont eldobjuk az iránytűt és a térképet, akkor a hibázás után nem találjuk meg az utunkat. Erre valók a keretek: ha hibáztam és gyarlónak bizonyultam, tudjam, hogy hova kell visszatérni.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS