Sokat vívódtam, hogy megírjam azokat a gondolatokat, amik megszülettek bennem, látván a pedagógusok különböző figyelemfelhívó akcióit és a diákok tüntetéseit tanáraik mellett. A héten tapasztalt megmozdulások viszont megerősítettek, hogy észrevételeimet megosszam másokkal is. Úgy szeretnék megszólalni ebben a kérdésben, mint aki a 16. tanévét kezdte meg szeptemberben, aktív pedagógusként.
Nagyra becsülöm azokat a kollégáimat, akik hivatásuknak élik meg a tanítást. Ők azok, akik a hátukon viszik az egész oktatási rendszert. Mindig lehet rájuk számítani! Ők most leginkább tanítással, neveléssel töltik az idejüket és nem élőláncot alkotnak valamelyik település utcáin. A hiteles, szorgalmas pedagógusoktól elnézést kérek a következő sorokért, azonban a többség megszívlelhetné…
Az első tételmondat: Egyetértek azzal, hogy rendezni kell a pedagógusok, pedagógiai munkatársak és az iskolatitkárok bérezését!
A második tételmondat: A helyettesítések díjazását vissza kell vezetni!
Viszont a társadalom részéről is lehetnek jogos elvárások.
Pályám során tanítottam állami általános és középiskolában, dolgoztam egyházi általános iskolákban és szakgimnáziumokban is. Voltam igazgatóhelyettes a Balaton partján. Több, mint 20 iskolában fordultam meg, Győr környékétől egészen Bács-Kiskun megye déli részéig. Úgy gondolom, a több ezer diák, akiknek nevelője, tanára lehettem, ad egy biztos képet arról, mi zajlik tulajdonképpen a közoktatásban. A kép siralmas, de elsősorban nem a tanárhiányt említeném vagy az alacsony béreket, hanem a morált. A pedagógus társadalom mindent megtett azért, hogy oda kerüljön a társadalom szemében, ahol most van, azaz a béka feneke alá. De miért is fogalmazok ilyen keményen? Azért, mert látom a folyamatokat, benne élek és elszenvedője vagyok mindannak, amit a pedagógus értelmiség a nyakunkra öntött. Kezdeném a problémákat felsorolni – kérem, csak erős idegzetűek, és a kritikákat jól elviselők olvassák tovább:
1.) Következetlenek vagyunk
Olyan szép és hangzatos Házirendek, Pedagógiai Programok, Munkatervek készülnek időről-időre, amelyek megadják az irányelveket – ja, csak azokat be kellene tartani/tartatni. Több tucat oldalt tudnék tele írni azokból az esetekből, amikor bort ivott a tantestület és vizet prédikált. Minden év elején gondosan elhangoznak a szabályok, de már másnap erejüket veszítik. Az öltözködés, sminkelés, a késések, a telefonhasználat, az iskolai rendezvényeken való részvétel, az erőszakos cselekmények, a termek rendben tartása, a szünetekben való levegőzés mind-mind addig működnek, amíg az első adandó alkalommal a tanár félrenéz, látványosan elvonul a konfliktus elől. Személyes példát is tudnék hozni: az iskola házirendjében a tantestület által elfogadott szabályként szerepelt, hogy a telefont csak a nagyszünetben használhatják a gyerekek. Mégis voltak olyan tagjai a csapatnak, akik a saját maguk nyugalma érdekében engedték, hogy az órán előkerüljenek az okoseszközök. Magyarázatként pedig csak annyit mondott, hogy így legalább nyugalom és csend van az órán. Most gondoljunk csak abba bele, hogy a diákok az ezt követő órán, ha egy határozottabb és szabálykövetőbb tanárral találkoztak, milyen feszültség generálódott ebből.
2.) Konfliktuskerülők lettünk
Ha rendet akarsz tartani magad körül és a szabályokat be akarod tartatni, az ütközésekkel jár. A sok huzavona persze felőrli az ember türelmét, idegrendszerét, főleg, ha magányos harcos vagy. A többiek már rég elengedték a rendet, a szabályokat, túlélésre vannak berendezkedve, egyedül az utolsó mohikánok próbálnak még küzdeni a nyomással, az ellenérdekekkel szemben. Nehéz feladat. De ha az utolsó is bedobja a törölközőt, akkor tapasztaljuk azt, amit látunk a valóságban, az internet közösségi oldalain. A diákok szemében viccesnek ítélt TikTok-videókon, amikor az órán a tanárt teljesen hülyének nézve teszik nevetségessé őt és hivatását. Ide is hoznék egy személyes emléket. A kolléganőm, aki természettudományokban volt jártas, úgy tartotta az óráját a földszinti teremben, hogy a hátsó ablakon a gyerekek kiugráltak a teremből, majd bementek az épületbe, bekopogtak a terem ajtaján és elnézést kértek a késésért. Ezt egész órán többször is eljátszodták. Nem hiszem, hogy a tanárnő nem vette észre, hogy hülyét csinálnak belőle…
3.) A gyengék kitermelése
A kettes ponttal szorosan együtt jár a harmadik. Mindig azzal mentegetőzünk, hogy inkább görgetjük magunk előtt a problémás diákokat. Rettegünk attól, hogy a sarkunkra álljunk, és egymással összefogva mutassuk meg, hogy az iskola nem melegedő, nem kisdedóvó, hanem a szellemi, testi, lelki gyarapodás helye. Hányszor tapasztaltam meg azt, hogy saját szakmánkat köptük szembe azzal, ha lusta és alulmotivált gyerekeket engedtünk nyolcadikos bizonyítványhoz vagy érettségihez, csak azért, hogy eltűnjön az intézményből. Kitermeljük a mihaszna, csaló, a társadalom perifériáján pöffeszkedő réteget. Pedig lehet, hogy éppen egy évismétlés, nyári pótvizsga kellene ahhoz, hogy életében megkapja azt a hiányzó „pofont”, amit korábban senki sem adott meg neki és a társadalom hasznos tagja legyen. Ezzel ellentétben azt üzenjük a zűrösebb rétegek felé: nem kell félni, itt mindenki átmegy… ezzel megalapozzuk a további generációk lumpen csoportjait. Ehhez csak gratulálni tudok! Földrajztanárként mindig megállapítok egy mércét, amelyet a diákjaimnak illő elérni. Nem engedem nyolcadik osztályba azt a tanulót, aki nem képes arra, hogy Magyarország megyéit, megyeszékhelyeit megtanulja (ez alól kivételek a különböző képességi zavarral küzködők). Ezt azt elvárásomat szeptember első hetében közlöm is a diákokkal. Elmondhatom, milyen méltatlan csatározásokat vívtam már értekezleteken amiatt, hogy változtassam meg a hozzáállásomat, hiszen a modern világban majd telefonon megnézi a gyerek. Ha mégis pótvizsgára került a sor, felügyelő tanárként biztosan nem lettem beosztva az írásbeli vizsgán. A csodák pedig mindig ekkor következtek be, és az elégséges érdemjegy megszületett. A csodákban hiszek, de…
4.) Következmények nélküli oktatás
Becsöngetés után jobb esetben bemegyünk, magunkra csukjuk az ajtót és kész. A magam ura vagyok. Azt csinálok, amit csak akarok. Sehol nincs következménye annak, hogy amit csinálunk, az jó vagy rossz. A kompetenciamérés eredményét értekezleten elmondja az igazgató, a gyengébben sikerült területekre készítünk fejlesztési tervet, majd a vége az lesz, hogy a mérés napján éppen a leggyengébb tanulók lesznek betegek, vagy az osztályt tanító, a felügyelő tanár, akinek megesik a szíve a kis nebulókon, és már is rendben vannak a dolgok. Az iskola jobb besorolást kapott az intézmények rangsorában.
De ne gondoljuk, hogy az érettségi vizsgák jobbak lennének. Több helyen az országban volt szerencsém érettségiztetni, vagy bent lenni a bizottságokban. Szinte fizikai fájdalmat éreztem a feleletek jó részénél. A meglévő segédanyagokból (atlasz, szöveggyűjtemény, cikkek stb.) sem képesek az elégséges szintet kiolvasni. Még a készségük sincs meg arra, hogy olvassanak a sorok között. De a szokásos taktikák itt is ismertek. A nagyon gáz diákoknál az elnököt éppen kávéztatni viszik, vagy ebédel, megismerkedik az iskolával. Mire visszajön, a feleletek lementek, és a bizonyítványosztásnál már mindenki repes az örömtől, hogy túlvagyunk a nehezén, a banketten örömiszogatás közepette nevetünk azon, amin sírni kellene, és senki sem teszi fel azt az egyszerű kérdést: hogy jutottak el idáig azok, akik azt sem tudják, merre van előre? Erre a 2. és 3. pontnál igyekeztem választ adni.
5.) Megújulni kellene
Az egyetemi padsorok elhagyása után kezdődik a nagybetűs élet. A terepen végzett munka nem könnyű. Hármas nyomás nehezedik a kezdőre: diák–szülő–kollégák. Ebben kell helytállni. Ha valami újat hozna be az oktatásba (módszertani), akkor a többi kollégája fintorog és zöldfülű eminensnek titulálják, mert ők még az írásvetítő korszakában rekedtek meg. Megrekedés – ez az, ami leginkább gátja annak, hogy a kor kihívásainak megfeleljenek a tanárok. Emberi sorstragédiák kezelésére lenne szükség: csonka család, családon belüli erőszak, cyberbullying, drogproblémák, szexuális devianciák, hamis énképek, döntésképtelenség, céltalanság stb… Ezen drámák a tanteremben csapódnak le. Foglalkoznunk kellene vele. Nem megoldás a zűrös tanulók eltanácsolása, a drogproblémák szőnyeg alá söprése és a pozitív kirakat mesterséges fenntartása.
A továbbképzések azonban időt vesznek igénybe. Ahhoz, hogy képben legyünk, nekünk is képezni kell magunkat. Ebben sem vagyunk az élbolyban. Persze, hogy jobb egy 60 órás továbbképzést 2 óra alatt teljesíteni, lepapírozni és mehetünk a dolgunkra. De ebből nem lesz jó magyar oktatás, a bajok pedig csak tornyosulnak tovább. Emlékszem egy olyan alkalomra is, hogy egy többhetes képzést pár óra alatt teljesítettünk, ehhez át kellett öltözni pár alkalommal, és helyet kellett cserélni a tanteremben, hogy a képek hitelesnek tűnjenek. De mi lehet a megoldás?
Persze szükség van a fizetések rendezésére, ami megoldhatja az égető pedagógushiányt, egy időre. A belső problémák azonban továbbra is megmaradnak. Szükség van a változásra, kezdjük el önmagunkon, mutassuk meg, hogy többek vagyunk, mint gyermekmegőrzők és a nyári szünetet váró ingyenélők. Igenis fontos tagjai vagyunk a társadalomnak. Nem lehet bennünket pótolni! Nem véletlenül kaptuk az Istentől hivatásunkat! Higgyünk magunkban, tiszteljük a munkánkat és tegyünk rendet magunk körül!
Vezető kép: Mandiner/Földházi Árpád
Facebook
Twitter
YouTube
RSS