Az abortuszról

Ratius kolléga posztja kapcsán merült fel az, hogy érdemes lenne megvitatni ezt a kérdést. Az alábbiak a személyes tapasztalatomon alapuló véleményemet mutatják be. Előljáróban: én magam úgy gondolom, hogy Isten nem létezik, de ettől még az isteni törvényeket nem ártana betartani.

Komoly tapasztalatokat szereztem beteg, fogyatékos gyerekek és családjaik mindennapi életével, problémáival kapcsolatban. Sokat találkoztam a halállal és a szenvedéssel az egészségügyben és a szociális területen, mégis a beteg gyerekek jelentették a leginkább feldolgozhatatlan élményt a számomra. Nincs tisztán etikai vagy erkölcsi vélemény a valóság ismerete, megtapasztalása nélkül. Ez nyilván befolyásol. Az abortusz megítélése az élethez és a halálhoz való viszonyunkról szól, különösen akkor, ha nekünk kell döntenünk erről az életről és erről a halálról. Mindig is támogattam az abortusz azon szabályozási formáját, amely ésszerű időhatáron belül (három hónap) a nő természetes jogának tekinti a saját teste feletti rendelkezést, úgy hogy a döntését nem kell megindokolnia. Ugyanakkor az abortuszok jelentős részét erkölcsileg ellenzem. Azért, mert

a társadalmi gyakorlatunk ezzel kapcsolatban rutinná és ez által jelentéktelenné és hidegen racionálissá tette az ölést.

Az abortusz ugyanis nekem gyilkosság. Akkor is az, ha nem egy esetben (habár hála Istennek nem a sajátomban) jó okkal támogattam nőket ilyen döntések meghozatalában. Nem érzek lelkiismeret-furdalást, mert van, amikor a józan ész felülírja az erkölcsöt.

De ezért vállalnunk kell az erkölcsi felelősséget és a lelkiismeretünk nem tehet úgy, mintha nem tudna róla.

  Ferenc pápa nemrégiben úgy rendelkezett, minden pap adhat feloldozást a magzatelhajtás bűne alól. A pápa ezen döntése számomra azt mutatja, hogy félreérti istene művének leglényegesebb összefüggését, ugyanúgy, ahogy azt a liberálisok, a harcos ateisták és az elvek nélkül élők is teszik. Az ember istenképének lényege az, hogy Isten akkor bocsájt meg, ha te magad tudsz kezdeni valamit a tetteddel. Nem igazságos a sorstól, nem igazságos Istentől, de egy bűn után nem élhetünk úgy, mint előtte. Az egyház nem bocsájthat meg, csak Isten bocsájthat meg, amit úgy ad tudtunkra, hogy mi is képesek vagyunk megbocsájtani magunknak. Ha jó okkal tettük azt, amit tettünk. Lehet, hogy olyat kell tennünk amit nem akarunk, nem tudunk megbocsájtani magunknak. De akkor együtt kell élnünk vele. Az erkölcsi szélsőségesek, legyenek vallási fundamentalisták vagy liberálisok, valójában lehetetlenné teszik azt, hogy erkölcsösen lehessen élni (arra lehessen törekedni), mert csak a két szélsőséget ismerik, a bűnt és a bűntelenséget. A kereszténység legfőbb értéke pont az volt, hogy kijelölte az utat és világossá tette a tévelygőknek, hogy Isten az, aki megbocsájt és tényleg megbocsájthat. A pápa most újra búcsúcédulákat osztogat, újra nem kell megdolgozni a bűnbocsánatért. Pontosabban ezt az illúziót kínálja a pápai döntés üzenete.

A fundamentalista liberálisok istene a szabadság, amely a lelkiismerettől való megszabadulást is hirdeti.

  Elhiteti a nőkkel (és a férfiakkal), hogy a lelkiismeretfurdalást meg lehet úszni. Ahogy egy liberális mondta nekem egyszer:

"Az én barátnőim a szakadt harisnyájukat jobban szégyellik, mint azt, hogy abortuszuk volt."

Pedig nem lehet megúszni a lelkiismeretfurdalást és a vágyat a megbocsájtásra. Akinek nincs lelkiismerete vagy nem törődik vele, annak nem is bocsájt meg sem Isten, sem ő saját magának (sem egymásnak a nő és a férfi). A Down-kóros magzatukról döntő nők és férfiak (mert ne tagadjuk meg a részvételt az apáktól sem) azt döntik el, hogy akarnak-e áldozatot hozni. Szerintem joguk van az abortuszt választani, ettől nem lesznek rosszabb emberek, de a lelkiismereti következmények nélkül emberek sem lesznek.