Az talán már ismert, hogy a magyarországi katonai rádiófelderítés rendkívül magas színvonalon működött a szocializmus éveiben. Képesek voltak a Földközi-tengeren cirkáló amerikai flották lehallgatására és üzeneteik dekódolására is. Ezeket az adatokat egyből megosztották a szovjetekkel, ami a hidegháború idején magától értetődő volt, azonban a reflexeket nehéz volt levetkőzniük a rendszerváltoztatás után.
Az új kormány megalakulását követően is küldték az adatokat Moszkva felé 1990-ben, amíg a minisztérium illetékesei fel nem fedezték a védhetetlen anomáliát. De nemcsak a hadsereg végzett rádiófelderítést, az államvédelem is igyekezett lecsapni az ellenséges ügynökök adásaira.
A korábbi szaktudás felhasználása
A katonai elhárítás már a második világháború alatt is komoly rádiótechnikai felszereltséggel rendelkezett, amelyet részben a német haderő által 1938-ban az országba telepített, és a magyar hadsereg által is használatos rádióbemérő és lehallgató állomások tettek ki. A 2 vkf. osztály (a korabeli katonai titkosszolgálat) saját rádiólehallgató apparátust is kiépített még a két világháború között. A húszas évektől kezdődően Budapesten három állomás működött. Az egyik a Vakok Intézetében volt elhelyezve, ahol az itt élő gyengén látókat alkalmazták. Kifinomult hallásuknak köszönhetően jelentős eredményeket tudtak felmutatni mind a lehallgatás, mind a bemérés területén. A 2 vkf. rádiófelderítő egységeinek központja a Mátyásföldi katonai repülőtéren működött, szárnyállomásaik pedig Debrecenben, Kecskeméten, Szegeden és Győrben voltak. 1939 és 1945 között ezek a rádióállomások szorosan együttműködtek a németek által idetelepített rádióállomásokkal, és elsődleges feladatuk a Szovjetunió elleni felderítés volt.
A háború után kiépülő új hatalmi berendezkedés első és legfontosabb lépése az államvédelmi szervezet létrehozása volt, amelynek feladatai közé tartozott a rádiófelderítés is. Azokban a titkosszolgálati feladatokban, amelyek technikai szaktudást igényeltek, a Honvédelmi Minisztérium keretén belül felálló Katona Politikai Osztály (Katpol) jeleskedett, mivel igyekeztek felhasználni a magyar királyi hadsereg képzett tisztjeit. Már 1945 júniusában létrehozták a Katpol Rádiófelderítő alosztályát.
A belügyi rádióelhárító és felderítő szervezet kiépülése sokkal lassabban haladt. A Budapesti Főkapitányság Politikai Rendészeti Osztálya és jogutód szervei – vagyis az ÁVO és az ÁVH – a Katpolhoz képest jelentős elmaradással küzdött ezen a területen, és elmondhatjuk, hogy az ötvenes évek elejéig nem is tudtak érdemleges eredményt felmutatni.
Budapest, 1959. január 5. Nesz Ferenc és Bustyaházi Ernõ rádióamatõrök a szovjet Luna-1 holdszonda, az elsõ Hold felé irányított ûrrakéta jelzéseit veszik a Budapesti Rádióklub kollektív adó-vevõ állomásán. MTI Fotó: Petrovits László (a kép illusztráció)
Börtönkülönítmény
A negyvenes évek második felének belügyi rádiófelderítéséről kevés információnk van. Farkas Vladimir visszaemlékezéseiből annyit tudunk, hogy 1946 végén hivatalos látogatáson volt Prágában, ahol szembesült a csehszlovák hírszerzés fejlett rádiólehallgató technológiájával. A látogatás után jelentésben számolt be feletteseinek, Száberszki Józsefnek és Péter Gábornak az út tanulságairól. Az iratból kiderül, hogy a csehszlovák államvédelem angol gyártmányú berendezéseket használt, és ígéretet tettek arra, hogy segítenek Péter Gáboréknak beszerezni azokat. A csehszlovák államvédelemnek ekkor jobb kapcsolatai voltak a nyugati országokban, és ezen a hálózaton keresztül néhány nap alatt hozzájutottak mindenhez, amire szükségük volt.
Hazaérve Farkas Vladimir engedélyt kapott saját rádióelhárító szerv felállítására, amelyhez régi, tapasztalt mérnököket keresett. Ezekben az években nem volt ritka, hogy az előző rendszer kiemelkedő tudással rendelkező szakembereit foglalkoztatták – legtöbbször a börtönökben. Farkas Vladimir szerint 1947-ben létrehoztak egy olyan rádiólehallgató csoportot, amely képes volt arra, hogy a budapesti követségek mellett a szomszédos országok nyugati nagykövetségeinek rejtjelezett üzeneteit is rögzíteni tudta.
Együttműködésben
1951. augusztus 29-én Péter Gábor felállította a rádióelhárítással foglalkozó alosztályt, amelynek feladatai közé tartozott a rádióállomások figyelése és nyilvántartásba vétele. Hálózati ellenőrzés alá kellett vonnia azokat a rádiós szakembereket, akik múltjuk, kapcsolataik, vagy társadalmi hovatartozásuk miatt a rendszer potenciális ellenségeinek számítottak és más operatív osztály nem figyelte őket. Ha a többi operatív részleg rádiós vonatkozású ügyben nyomozott, köteles volt értesíteni a rádióelhárítást, akik szakmai támogatást nyújtottak részükre. A rádiófelderítés hatékonyságát nemzetközi együttműködéssel igyekeztek fokozni. 1951 és 1954 között Csehszlovákiával, Lengyelországgal és Bulgáriával kötöttek megállapodást, amely nemcsak műszaki segítségnyújtást biztosított, de meghatározta a mérési irányokat is a kooperáló országok között.
A terület igazi felfutása 1955-re tehető, amikor a Varsói Szerződés életre hívása keretében a szocialista országok létrehozták közös rádióelhárító szervezetüket varsói központtal. A Magyar Népköztársaság két delegálttal képviseltette magát az államközi szervezetben. Az együttműködést a Varsói Koordinációs Központ irányította. Feladata volt a keleti blokk országaiban összehangolni a rádiófelderítést és az iránymérést, feltárni az ellenséges hírszerző szervek ügynöki rádióforgalmának álcázási módszereit és tanulmányozni ezeknek az összeköttetéseknek jellemzőit, valamint irányítani a szükséges műszaki-technikai berendezések fejlesztését. A Koordinációs Központ alá tartoztak szakmai szempontból a szocialista országok Rádióelhárító Szolgálatai (RESZ), amelyek szorosan együttműködve végezték az operatív szempontból fontos rádióadások felderítését, bemérését. A frekvencia-tartományok többszörös fedésben kerültek kiosztásra, vagyis több ország felderítő szerve is ellenőrizte azokat, ezáltal igyekeztek fokozni az elhárítás biztonságát. Az együttműködésben részt vevő Rádióelhárító Szolgálatok folyamatos összeköttetésben álltak egymással, bármelyik észlelt egy ügynöki adást, azonnal értesítette a többi RESZ-t. Nem csak a feladatokat egységesítették, de a munkafolyamatok és a módszerek is központilag lettek meghatározva, ezáltal növelték a hatékonyságot. A RESZ folyamatosan, a nap 24 órájában megszakítás nélkül működött, a felderítő távírászok váltott műszakban teljesítettek szolgálatot.
Ügynökvadászat Ócsáról
A magyar Belügyminisztérium az együttműködés részeként nagyszabású beruházásba kezdett 1956 szeptemberében. Ócsán a rádióelhárító szolgálat új vevőközpontját kezdték el építeni, amely húszmillió forintjába került a magyar államnak. Az építkezés a forradalom kitörésekor félbeszakadt, a vevőközpont csak 1959. november 7-én kezdte meg működését. A rádióelhárító szerv elsődleges feladata a felderítés volt, amely az elhárításon kívül magában foglalta a hírszerzést is. Ennek keretében a számára meghatározott rövidhullámú frekvenciasávban végezte az ellenséges hírszerző szervek rádióközpontjainak bemérését, az ellenállomások és az ügynökök helyének meghatározását és adásaik rögzítését. A felderítőknek sávellenőrzés közben el kellett dönteniük, hogy a fogott adás operatív szempontból érdekes lehet-e. Amennyiben annak minősítették, nagyon gyorsan kellett cselekedniük, hogy azt rögzíteni lehessen, és az iránymérést is sikeresen meg tudják oldani a távírászok, hiszen egy-egy ügynöki adás legfeljebb 20 másodpercig tartott. A távírászok által figyelt adások nem saját országuk területére korlátozódtak, hanem a Varsói Központ utasítása alapján kiosztott frekvenciatartományokat ellenőrizte a határoktól függetlenül, mindezt többszörös biztosításban. Az együttműködés komoly segítséget jelentett minden szocialista államnak, hiszen mind a műszaki, mind a személyi állomány többszörösére lett volna szükségük, ha egymaguk akarták volna ellátni a rádióelhárítást országhatáraikon belül.
Összehangolt akciók
Az iránymérő távírászok a felderítő központból érkezett utasítás alapján meghatározták az adás irányát, a mérési eredményeket pedig azonnal visszajuttatták a felderítőknek. A távírászok folyamatos készenlétben dolgoztak, hiszen a központból érkezett feladatot másodperceken belül teljesíteni kellett. Mivel az iránymérők valóban csak a bemért adó irányát tudták meghatározni, pontos földrajzi helyét nem, ezért ezen a téren is különös fontosságot kapott a nemzetközi együttműködés. Az ellenséges rádióadás pontos helyszínét több mérőállomás eredményeinek metszési pontjában lehetett megtalálni, ezért egy felderítő központnak több saját és szövetséges iránymérő állomás dolgozott. Az eredmények gyors visszajuttatása különösen fontossá vált számukra akkor, ha a meghatározott metszéspont valamelyik szocialista ország területére esett, hiszen az államvédelem illetékes osztályai azonnal intézkedni akartak.
Gyõr, 1962. november 12. A gyõri MHS (Magyar Honvédelmi Sportszövetség) lokátor kiképzésen (új kiképzési ág) résztvevõ tagjai gyakorlati foglalkozáson vesznek részt a lokátoros kocsival.
MTI Fotó: Mikó László (a kép illusztráció)
Amint a stabil iránymérő állomások által mért metszéspont ismeretessé vált, szűkíteni kellett a területet. Az állandó helyű mérőállomások ugyanis egy 25-30 kilométer sugarú kört voltak képesek meghatározni, amelyből az adás történt. Ezek után a megadott területre mobil iránymérőket küldtek, akik szakaszonként próbálták csökkenteni a szóba jöhető távolságot. Ehhez több rádióadás szükségeltetett, így a feladat elvégzése hosszabb időt is igénybe vehetett. A közel iránymérés eredményeként született meg az úgynevezett „mikrokörzet”, amelynek átmérője nagyjából 250-500 méter volt. Ha az adott helyszín sűrűn lakott településen volt, ennél pontosabb meghatározásra a rádiós szakemberek képtelenek voltak. Ekkor kapott szerepet az állambiztonság más osztálya, mivel a rádióelhárításnak nem volt jogosítványa ahhoz, hogy az ügynök személyét megállapítsa. A területet jól ismerő operatív tisztre volt szükség annak eldöntésére, hogy vannak-e bizalmas nyomozás alatt álló, vagy operatív nyilvántartásban szereplő személyek az adott körzetben, illetve volt-e itt korábban rádiós vonatkozású ügy, amely felkeltette az államvédelem figyelmét.
Hihetetlenül bonyolult, összehangolt és gyors munka kellett tehát a rádiót használó kémek elfogásához, amely soha nem is volt annyira sikeres, mint a katonai kommunikáció megfigyelése.
Vezető kép: Tokaj, 1962. április 20. Tovább épül a már működő, TV műsort továbbító u.n. keleti mikrohullámú lánc. A Gödöllő, Kékestető, Emőd és Tokaj vonalon üzembe helyezett magyar berendezések jó vételi lehetőségeket biztosítanak az ország keleti részében. A mikrohullámú lánc teljes kiépítése után a rendszer a műsorsugárzás mellett alkalmas lesz 600 telefonbeszélgetés egyidejű továbbítására is. A képen: a tokaji állomás parabolaantennái. MTI Fotó: Lajos György (a kép illusztráció)
Facebook
Twitter
YouTube
RSS