Brüsszel csak arra a kormányra lő, amelyik nemzeti burzsoáziát épít
Minket már nem igazán lep meg, ha olyan beszédet vagy elemzést hallunk Orbán Viktortól, mint amivel a berlini nézők szembesülhettek miniszterelnökünk németországi látogatása során. Azt a kört most különösebben nem futom le, hogy milyen elképesztő nemzetközi elszigeteltségben kénytelen vergődni Orbán Viktor, miután az osztrák–szerb–magyar trió csúcstalálkozója után rögvest Berlinbe ment a német kancellárral egyeztetni, hogy aztán három napot töltsön Németországban, gazdasági vezetőkkel vagy éppen Angela Merkellel egyeztetni. Hiába, ilyen az, amikor valaki kitaszított a saját közegében.
A zajos siker azonban nem véletlen. Ilyen az, amikor külföldi nézők a saját szemükkel láthatják, mit is gondol a világról a fekete bárány és nem különféle médiumok saját interpretálása segít a sietségükre ebben, természetesen teljesen önzetlen és objektív módon. Ezen az előadáson ugyanis minden jelen volt, ami miatt Orbán Viktor a nemzetközi, jobboldali underground a vezérének, egyfajta reménységének tartja. Olyan politikusnak, aki az amerikai republikánusoktól kezdve egészen Európa teljesen különböző pártjainak is iránymutatást ad.
Mindaz, amit a háborúról, az arra adott európai uniós válaszokról, a gazdasági helyzetről és ab ovo a nyugati világ lehetséges előmeneteléről mondott, pontosan fedi azt, ahogy a patrióták elképzelik a jó életet. Mert végül minden arról szól, hogyan képzeljük el az úgynevezett jó életet. Mit tartunk szükségesnek ahhoz, hogy alkotva, biztonságosan, családunkat jó helyzetben tudva dolgozhassunk és gyarapodhassunk. És mindent elmond a jelenlegi, európai mainstreamről, hogy ezek a gondolatok nemkívánatosak. Mi több, mivel valamelyest tényleg jobbra helyezkednek el Trockijtól, ezért legszívesebben büntetnék kimondásukat.
Itt azonban elérünk ahhoz a ponthoz, amikortól kezdve látszólag ellentmondok az eddigieknek. Mert meglehet, a német sajtó sem nagyon tud belekötni Orbán Viktor szavaiba – illetve nyilván megteszi, de szétcincálni még ők sem képesek, legfeljebb a már ezerszer elhasznált stigmákat helyezik megint "apukára", azok meg már teljesen hasztalanok hatás kiváltására bárki esetében, aki épelméjű. Az is lehet, hogy a jelenlevők nagyobb része egyetértett vele. És ahogy fentebb is jeleztem, a jobboldali mezőny, a valóban patrióta, nem kamujobbos, nem balosok által megvett, átfordított közeg, hanem a tényleg nemzeti alapon szerveződő pártok és szervezetek a magyar kísérlet mellett állnak, de ez sajnos nem mondható el az európai többségről.
Nagyon nem.
Jó néhány alkalommal elmondtam már, hogy bár igencsak tetszetős annak a gondolata, hogy képesek vagyunk megváltoztatni az európai történelmi folyamatokat belülről, de szerintem ez már nem lehetséges. Azt is vázoltam sokszor, hogy a közép-európai immunitás a nyugati folyamatokkal szemben a történelem furcsa fintoraként pont annak köszönhető, hogy a kommunista elnyomás következtében semmilyen eszmei áramlat sem tudott komoly támogatottságot szerezni, így a hidegháború végére a már nagyjából teljesen agymosott és kifordított nyugati tömegekkel szemben a frissen felszabadult keletiek szinte érintetlenek voltak. És ugyan az elmúlt 30 évben sokat romlott a helyzet, de így is nagyságrendekkel kecsegtetőbb, mint Európa többi részében.
Ezek vagyunk mi, de a nyugatiak nagyon nem ilyenek. Zárványban léteznek azok az emberek, akik valóban értik, melyek a problémák, és ezek a zárványok nem terebélyesebbekké, hanem csekélyebbekké válnak az évek múltával. Kicsit ugyan lehet reménykedni benne, hogy inverz módon a baljós politikai, gazdasági és pláne biztonságpolitikai folyamatok többeket térítenek észhez, csakhogy az eddigi politikai történések nem ezt vetítik előre. 2019-ben bebizonyosodott, hogy semmifajta úgynevezett új jobboldali áttörés nem következik be Nyugat-Európában: Franciaországban zárul az olló, de a következő elnökválasztáson sem túl valószínű, hogy a Nemzeti Tömörülés hatalomra tud jutni, a németeknél teljesen kizárt egy valóban patrióta fordulat, és a spanyolországi Vox sem azon a diadalúton halad, amin haladnia kellene.
Olaszország látszólag zavart mutathatna a rendszerben, de minden harcias szó ellenére teljesen nyilvánvaló, hogy Meloniék megkötötték a maguk különalkuját az európai csúcsvezetőkkel és még inkább az európai pénzügyi vezetőkkel. Márpedig amíg pénzügyileg mindenben azt cselekszik, amit Brüsszel, Frankfurt és Washington jónak lát, addig persze örülhetünk az erőteljes szavaknak és minden bizonnyal lesznek előremutató belpolitikai döntések, ahogy a magyar erőtér is várhatóan nő, de ne várjunk forradalmi változásra. Milyen fura, hogy retorikában lehet bármelyik kormányzat akár nagyon hangsúlyosan is konzervatív és jobboldali, azzal egy pontig bizonyosan nincs problémája Brüsszelnek, de amikor a pénzügyi fennhatóság alapvető kérdéseit kezdi kapargatni egy ország, amikor kimondja, hogy a nemzetközi hitelezőknek lehetőleg legyen kuss, vagy amikor nemzeti burzsoáziát igyekszik kialakítani, tehát háttérbe szorul a nemzetközi multi, na, akkor jön az össztűz. Talán ebből is megérthetjük, miért nem lesz feketeseggű Olaszország az unióban, ellenben Magyarország miért az.
Ezzel nem azt mondom, hogy ki kell lépni az EU-ból. A magyar választók jelentős többsége EU-párti – bár ez jó ideje semmi mást nem jelent, csak egy idea szeretetét, kívánalmát, amit a valóság rég nem igazol vissza –, ezt tiszteletben illik tartani. Erről a témáról a következő pénzügyi ciklus kezdéséig nem érdemes érdemben beszélni. Azt a feltevést azonban el kell engedni, hogy belülről komoly hatást elérhetünk egy olyan többséggel szemben, amely nem akar változást. Nem erőszak a disznótor. Mi kivárunk, megőrizzük magunkat és szövetségeinket, aztán a legjobb pillanatban a lehető legjobban döntünk.
2010 óta ez az egyik legnagyobb erősségünk.
Vezető kép: Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán
