Budapest az új Bizánc?

Hanyatlik-e a Nyugat? Kevés olyan kérdés van, amiben ennyire éles szembenállás, érzelmi túlfűtöttség lenne a két álláspont képviselői között, és ennyire a politikai hovatartozás döntené el a választ. És persze nagyon máshogy néz ki a helyzet a buborékon belülről, struccpolitikával, „szóma-vakáción”, a mátrixban… vagy pedig a piros kapszulát bevéve, kívülről, a valóságból nézve.

A globalista baloldal hívei fetisizálják a nyugatot. Bár gazdasági rendszerét, jólétének megalapozóját, a politikai berendezkedését lehetővé tévő kapitalizmust átkozzák, mégis azt hiszik, létezik globalista társadalom globálkapitalizmus nélkül. Egy utópiában hisznek, ahol mindenki egyenlő, mindenkinek megvan mindene. És mindenki ugyanazt gondolja. Az ellenvélemények, konfliktusok (parancsszóra, felsőbb utasításra) mind megszüntethetőek, az egyetlen üdvözítő eszme és a hozzá tartozó szlogenek megoldanak minden problémát, mindenre választ adnak, pusztán attól, hogy elégszer ismételgetjük őket.

De nemcsak az utópiában hisznek, hanem ebben a nemes utópiában való hitük miatt annyira JÓ embernek is tartják magukat, hogy teljesen önmaguk hatása alá kerültek. És mivel nem néznek szembe a problémákkal, a valósággal, ezért tehetetlenek is azzal szemben, és nem is akarnak tenni ellene. Meggyőzik magukat, hogy a probléma nem létezik, álprobléma, vagy ha mégis van, akkor is el fog múlni pusztán attól, hogy nagyon jó emberek vagyunk és nagyon akarjuk. Meg tudjuk csinálni – „wir schaffen das!” Ugyanakkor a tehetetlenségük, tenni nem akarásuk miatt, hogy még véletlenül se kelljen továbbra sem foglalkozni a valós problémákkal, egyre messzebb menekülnek az utópiába (vagy gyártanak újabbakat). Esetleg kreálnak nem létező, valóban álproblémákat (és bűnbakokat hozzá), hogy pótcselekvésekkel szabaduljanak meg a kognitív disszonanciától. Hogy azt képzelhessék, ők igenis foglalkoznak a problémákkal. És persze közben tovább erősíthessék saját jóemberségüket.

A nyugat társadalmai a teljes szétesés útján járnak. Az európai, hellén/judeo-keresztény kultúrát, az ezt létrehozó fehér embert bűnösnek tartják. Elutasítják, relativizálják a saját hagyományaikat, értékeiket (a vallásiakat és a szekulárisakat egyaránt), sőt, öngyűlölőek ezekkel szemben. Az emberi, családi kötelékek fellazultak. Megugrottak a válások, nem születnek gyerekek, nincs semmiféle összetartás, mindenki kizárólag a saját élvezetével, öncélú anyagi sikereivel foglalkozik, sőt, kérkedik is ezekkel a közösségi médiában. Közben persze jóemberkedik ezerrel, mert ezzel is lehet kérkedni. Ha esetleg túlságosan filozofikus lettem volna, itt van mindez a gyakorlatban. A valós probléma: az angolok, németek, franciák, hollandok, svédek, stb., az európai „bennszülöttek” lassan kisebbségbe kerülnek a saját országukban. Párhuzamos társadalmak alakulnak ki, a bevándorlók lakta vidékeken nem érvényesülnek annak az országnak a törvényei, amelyhez papíron (még) tartoznak. Közben Európa gazdasági súlya a világban folyamatosan csökken. A befektetett tőke nagyságában, a cégek számában, a bejelentett szabadalmakban, stb. Kína már utcahosszal előzi, mindössze néhány évtized leforgása alatt. De egyik problémával sem foglalkoznak, illetve azt mondják: ez nem baj, jól van ez így. (Hiszen úgyis a világfalu a cél, mit számít, hogy megszűnik az adott nemzet, és mások kezében lesz a pénz és az irányítás.)

Ehelyett kitalálják maguknak a „globális felmelegedés” elleni harcot, találnak hozzá egy gyereket, akinek az arcával az egész jól eladható. Itt sem a valós problémával foglalkoznak (a túlfűtött globális gazdaság túl sok erőforrást használ fel, a túlzott fogyasztás túl sok hulladékot bocsát ki, stb.), hanem látványintézkedésekkel, bürokratikus eszközökkel, öncélú szabályozásokkal mutogatják, hogy ők bizony tesznek valamit. És persze kedvenc pótcselekvésük: a diktatúrázás, a „jogállamisági deficit” emlegetése. Mondvacsinált politikai eszközökkel regulázni, büntetni igyekeznek azokat, akik nem fogadják el a pótcselekvéseket, az önsorsrontó ideológiákat. Azokat, akik a valós problémára, például a bevándorlás által okozott káoszra hatékony válaszokat akarnak adni. A patrióta jobboldal mindezt látja, érzékeli, és tenni is akar ellene. Nem azért mondja, hogy hanyatlik a nyugat, mert örül ennek, vagy mert másik világot szeretne. Épp ellenkezőleg: szeretné megőrizni a mostanit. A baloldal azért gyűlöli a jobboldalt, a globalisták azért gyűlölik a nemzetieket, mert utóbbiak kimondják a problémát. Azt a problémát, amelyet az előbbiek folyton tagadnak, menekülni próbálnak előle. Legjobb esetben is kiröhögik, amikor valaki azt mondja, hogy baj van nyugaton. Mert annyira szeretnék elhinni, hogy nincs. Vagy ha van is, az jelentéktelen, piszlicsáré, majd elmúlik…

Egy civilizáció bukása nem úgy történik, hogy bejelentik, és szép fokozatosan, mindenki számára láthatóan lemenedzselik. És persze, nem is holnap következik be az összeomlás, mert ebben a jobboldal is hajlamos túlzásokba esni, minden egyes – valóban elszomorító – újabb jelenségről azt gondolni, hogy ez már maga a vég. A végső bukás lehet gyors, katartikus, egy-egy eseményhez köthető, de ezt mindig egy látens hanyatlás előzi meg. Sőt, szempontból tűnhet úgy is, mintha épp az ellenkezője történne. Könnyed, felhőtlen jólét (legalábbis a felszínen, a társadalom legjobban látható részében), kényelem, hedonizmus, nagyszerű művészeti, filozófiai alkotások, a rendelkezésre álló magasszintű technológia kimaxolása. A római birodalom utolsó évtizedei pontosan így néztek ki. De láthatóan voltak, akik tisztában voltak a problémával, sejtették a jövőt, és tettek ellene. Rod Dreher kitűnő könyve, a „Szent Benedek útján” épp erről szól: a római birodalom menthetetlenül közelgő bukását megelőző időkben Szent Benedek rendet alapított, kolostorokat hozott létre, ahová visszahúzódtak, ide menekítették az – akkor már jó ideje keresztény – római birodalom kultúráját, tudását. Nemcsak a filozófiát, az elméleti, magasröptű tudást és művészetet, de az olyan gyakorlati tudnivalókat is, hogy milyen a hatékony földművelés, útépítés, stb. Az Európát keresztül-kasul feldúló barbár seregek pusztításának évszázadai után aztán ezekből a kolostorokból áradt ki újra a civilizáció, és született meg a máig is létező (épp recsegő-ropogó, de még álló) keresztény Európa.

Volt egy nagyobb „kolostor” is, ahová a római kultúra elmenekülhetett: Bizánc. Sajátos keleti „ízzel”, de azt az eszmeiségét, értéket képviselte, amit Róma. Először kettészakadt a birodalom, mindkettő saját magának vindikálta a birodalom örökségét, aztán az egyik (Nyugat-Róma) végleg elesett. A másik, Bizánc nemcsak átmentette a felhalmozott tudást, mint a benedeki kolostorok nyugaton, hanem államalakulatként, katonai erővel is képes volt védelmezni azt, a keletről érkező (iszlám) hódítók ellenében. Mire Bizánc bukása eljött Európa keleti részén, addigra a Szent Benedek által elszórt magvak szárba szökkentek nyugaton. Az ott időközben megerősödött nemzetállamok, ha időleges veszteségek árán is, de már képesek voltak ellenállni az – akkor még elsősorban az Oszmán Birodalom, másodsorban a mórok formájában érkező – iszlám hódításnak.

Van még egy érdekes, fiktív, de tanulságos párhuzam. Isaac Asimov korszakos művében, az Alapítványban a világok ezreit magába foglaló, a Trantor bolygó által irányított Galaktikus Birodalom hanyatlik. De ezt senki sem akarja látni, egy különc pszichohistória professzor, Hari Seldon és maroknyi tanítványa kivételével. Nézeteik miatt végül bírósági tárgyaláson ítélik el őket. Annyit sikerül elérni, hogy a büntetésük „csak” száműzetés legyen egy lakható, de kietlen, a galaxis legszélén található bolygóra, a Terminusra. És hogy pusztán annyi támogatást kapjanak, hogy ott elkészíthessék a Birodalom minden tudását, eredményét, nagyságát megörökítő Galaktikus Enciklopédiát. Aztán ahogy telnek az évszázadok, majd évezredek, a Birodalom valóban szétesik, végül Trantort is feldúlják mindenféle űrkalózok, de közben Terminus folyamatosan erősödik. Nemcsak a múlt tudását őrzik, hanem folyamatos az ezt felhasználó innováció is. (Például csak ők használnak atomenergiát, így tudják legyőzni először a környező, velük szemben ellenséges bolygókat.) Végül Terminus, azaz „Bizánc” elkerülhetetlenül konfrontálódik a jövőlátó Seldon által létrehozott Második Alapítvánnyal, amely az elsőnél sokkal rejtettebb, szellemibb. Ez a hanyatló Birodalmon belül, magán a Trantoron bújik meg, rejtve mindenki elől, egyfajta „szent benedeki kolostorként”. A gondolatolvasásra, sőt, mások gondolatainak befolyásolására is képes, szellemileg felsőbbrendű második alapítványiak és a fizikailag erős, a Birodalom egykori hatalmát, szellemiségét a gyakorlatban, technológiában őrző terminusiak közötti konfliktus győztese végül… Gaia. Egy harmadik, évezredeken át a Galaxis történéseiben, politikájában nem releváns szereplő. Egy jelentéktelen, kicsiny bolygó, amely ugyan része volt a Birodalomnak, de sokáig szinte teljesen észrevétlen maradt.

Sok olvasó sejti már, ugye…? ?

Budapest lenne Bizánc? Pontosabban Közép-Európa, Budapest vezetésével? Egy olyan, nagyobb régió, amely az európai, a nyugati kultúrát megőrzi, de sajátos keleti ízt ad hozzá? És egyfajta erődítményként, mentsvárként szolgál? Miközben nyugaton elszórtan, ellenséges környezetben, „szent benedeki kolostorokként” őrzik ugyanezt a tudást? Tirolban, Elzászban, Németországtól Hollandián át Angliáig mindenféle kisebb falvakban? Szerintem nem. Szerintem Moszkva az új Bizánc. Oroszország egy alapvetően Európához tartozó, de számos önálló kulturális jeggyel bíró, katonailag erős hatalom, amely ugyan nem képes már érdemi hódításokra (ahogy annak idején Bizánc sem), de saját magát képes megvédeni. És amikor majd az iszlám meghódította Nyugat-Európát kulturálisan, gazdaságilag Kína tette ugyanezt, ezek egymással vívott küzdelme pedig a káosz és a barbarizmus évszázadait hozta el, akkor a szórványosan elhelyezkedő „szent benedeki kolostorokban” megőrzött nyugati kultúra újra emelkedő pályára áll… és konfrontálódik „Bizánccal”, azaz Oroszországgal. A konfliktus azt lesz hívatott eldönteni, hogy végül ki legyen az európai, keresztény kultúra örökségének új letéteményese.

Szóval akkor mi van Budapesttel és Magyarországgal? A pilisi sámánokat most kenegetem meg hájjal: Magyarország (és vele Közép-Európa) az új Gaia. A „Birodalmon” belül létező, de önálló fejlődési utat járó, egyedi, unortodox módon önszerveződő, szerves egységként létező „élő bolygó”. Vagyis: a sci-fi világából visszatérve az „itt és most”-ba, ha Közép-Európa kitart abban, hogy a nyugat részeként, annak gazdasági vérkeringésében részt véve, de ideológia-vezérelt önpusztítására határozott nemet mondva őrizze meg saját identitását, mutasson példát, nyújtson alternatívát, sőt, akár menedéket is azoknak, akik az önmagát felszámoló nyugatról idemenekülnek, akkor valóban az európai civilizáció megőrzője, megújítója lehet. Hogy Közép-Európán belül is Magyarország legyen ennek a megújulásnak a motorja, óriási lehetőség, és egyben sorsfeladat is.