Csak béke és nyugalom ne legyen!

Az ember azt gondolná, hogy van a világnak egy olyan állapota, amikor már akkora a káosz, hogy a politikai elitek is elkezdik félteni a saját életüket. Volt már ilyen, a hidegháború idején hiába épültek meg a politikai vezetések számára a bunkerek, mindenki el akarta kerülni, hogy végül oda kelljen költöznie az utolsó éveiben.

A hidegháborús szembenállás politikai vezetői megértették, hogy a világ pusztulása reális lehetőség és a túlélés is értelmetlen, ha mondjuk a bunkeren kívül mindenki halott egyébként. Hitler jól bemutatta, hogy hová vezet ez a bunker dolog, ha az érintetteknek egyszerűen nincs hová kimenni.

Tulajdonképpen nagy szó a mai politikusokból kiindulva, hogy ezeket az összefüggéseket képesek voltak felfogni, kiláttak a saját kis mikrovilágukból, el tudták képzelni, hogy milyen is a háború, a teljes pusztulás. Például mert a hatvanas évek nagyhatalmainak vezetői megjártak frontokat, háborúkat, tudták, hogy milyen könnyű pusztítani. Most azonban valahogy nem érzékeljük a vezető politikusok gondolkodásában azt a felismerést, hogy felettébb bonyolult ellátási láncokkal átszőtt világunkat mennyire könnyű is szétzilálni. Sem a járvány, sem a ki-ki robbanó háborúk nem értették meg velük, hogy mennyire közel is vagyunk ahhoz, hogy minden másképp legyen, mint ahogy eddig volt. Például, hogy az életformánkat megalapozó nyersanyagokhoz nem jutunk hozzá olyan mennyiségben és annyiért, és persze olyan ütemezésben, mint eddig. Vagy esetleg az országukban élő emberek egyre nagyobb része nem hajlandó már úgy élni, ahogy eddig. Ez egy ártatlan mondatnak is tűnhetne, csak ha más kultúrájú emberekről van szó, akik mindent át akarnak rendezni, illetve mindent “át akarnak venni”, akkor ez már maga a szétesés.

Ehhez képest a nyugati politikai vezetéseket valahogy nem zavarják különösebben a kirobbanó és elhúzódó háborúk. Valahogy nem nyilvánul meg tettekben semmiféle békevágy, amit az USA és a Nyugat úgy általában tesz, az sohasem a béke felé vezet, hanem sokkal inkább a konfliktusok fenntartását és egy meglehetősen magas szinten történő stabilizálását segíti. Aminél persze lehetne rosszabbat is csinálni, nincs olyan helyzet, amit ne lehetne tovább rontani, de a világ általános állapota csak romlik tovább és minden terroristavezér, hadúr, diktátorocska pontosan tudja, hogy nem döntéseken, hanem végül is majd a szerencsén múlik a sorsa. Lehet ugyanis, hogy majd a szomszéd rablóvezéren statuálnak példát, és nem rajta, de olyan biztos nem lesz, hogy hirtelen béke és rend tör ki, ahol neki és a milíciájának nem lesz helye többé.

Az orosz-ukrán háború esetében még lehetett olyasmiket gondolni, hogy azt meg lehet esetleg nyeretni az ukránokkal. Már ha valaki rugalmasan el tudott szakadni a realitásoktól. Végül is ez egy új háború volt, Ukrajna annyira új, hogy még nem volt ideje háborúba keveredni a szomszédaival. Persze ezt ma már nem lehet hinni sem, de ettől a háborútól az elején sem lehetett semmi olyan végeredményt várni, ami stabilizálta volna a térséget. Attól függetlenül, hogy ez is egy amerikai háború, azért ez az egykori orosz birodalmon belül folyik, akár azt is megtehették volna, hogy az elejétől fogva rögtön megpróbálnak békét csinálni. Tárgyalni kellett volna az oroszokkal, hogy Európában már ne legyen újra egy nagy háború. De nem a béke volt a prioritás, hanem a győzelem. És ennek az elmaradása 20 hónap után sem ösztönzi az USA-t vagy Európát arra, hogy értelmes tárgyalási ajánlatot tegyen az oroszoknak. Úgy tűnik, hogy úgy vannak vele, a világ, Európa, elbír egy ilyen háborút.

Az izraeli-palesztin háború kiújulása sem béketerveket és megegyezéseket szül, hanem olyan tanácsokat mindkét félnek és a többi potenciális hadviselőnek, amelyek lehetetlenné tesznek bármiféle megoldást. Az amerikai flotta persze azonnal ott termett, nehogy eszkaláció legyen azonnal, amikor még mindenki nagyon ideges, de nagyon úgy tűnik, hogy nem kívánják őszintén az izraeliek győzelmét. Jó, a geostratégiai elv még él, hogy Izrael kiemelt szövetségese az USA-nak, de a zsidókat valahogy már annyira nem szeretik, mint régen. Még egyetlen Izrael által vívott háború sem destabilizálta igazán a Közel-Keletet, de akkor még nem volt itt ennyi ambiciózus és viszonylag erős középhatalom a térségben. Vajon a világ és Európa meddig bír el még egy ilyen állandóan felforrósodó, eszkalációra hajlamos háborút? Itt nem volt soha béke, úgy tűnik, mintha most sem tudna elképzelni ilyesmit egyetlen érintett sem.

Vegyük észre már, a nyugat iszonyú sok energiát fektet be egy olyan világrend fenntartásába, amelyet nem a józan ész, hanem a hol forró, hol éppen jegelt háborúk által történő erőlekötés tart csak egyensúlyban. Miben különbözik ez a hidegháború legrosszabb időszakaitól, amelyben proxy háborúk tömegével tartotta sakkban, az atomfegyverek mellett természetesen, a két szuperhatalom? De akkor sokkal többet tárgyaltak a felek és sokkal többször is egyeztek meg. Fegyverkorlátozásban és beavatkozási határokban. A Szovjetunió, vagy ha úgy tetszik az orosz birodalom azóta nagyon meggyengült, nem egy, hanem sok másik szereplővel kellene érdemben tárgyalni és megegyezni valahogy, Kínával, Oroszországgal, Indiával, Iránnal, Törökországgal, mert mindegyik földrésznyi területeket képes káoszba taszítani. Mindegyikről tudjuk, hogy bármikor bevállal egy kis háborút, ha szükségesnek ítéli. Egyiknek sem a létét veszélyeztetik, de mégis hajlandó lenne nagyobb háborúkra is.

Az izraeli-palesztin háborút övező nyugati hangulat azt mutatja, hogy a világ dolgainak kezelésére nem csak a nyugati politikusok, hanem a véleményvezér propaganda és “értelmiség” is igazából a totális háborús fenyegetőzésekkel körülbástyázott proxy háborúkat tartja alkalmasnak, szükségesnek. Pont úgy, ahogy a diktatúrák és a latorállamok. A Hamásznak joga van háborúzni, bosszút állni, nem a béke a lényeg, a józan érdekek megegyezésen alapuló egyensúlya, hanem az erőszak egyensúlya. Ez semmiben nem különbözik a második világháború előtti világhelyzettől, csak mindenkinek sokkal több fegyvere van és sokkal több a gazdasági és az ideológiai összefüggés és a háborúba hajtható ember, mint akkor.

Vezető kép: MTI/EPA/Neil Hall