Ma két éve, hogy utoljára Kárpátalján jártam. Ezen cikk megírásának a pillanatában éppen 730 napja és egy órája annak, hogy elindultam a határ felé, hogy megpróbáljak elmenekülni a háború elől, hogy aztán tíz órával és húsz kilométerrel később visszatérjek Magyarországra, magam mögött hagyva az otthonomat, ahová ki tudja, mikor térhetek vissza.
Most jön az a rész, amelyre a kétbites olvasók úgy reagálnak, hogy hazaáruló vagyok; ők azok, akik abból kiindulva, hogy Ukrajna területén születtem, ukránnak tartanak, és elvárják, hogy ha már nemzeti érzelműnek vallom magam, akkor jelentkezzek az ukrán hadseregbe golyófogónak. Számukra fölösleges elmagyarázni, hogy miért hülyék, a többiek olvassanak tovább.
2014 – azóta kapok behívókat. Ez egy jó ideig nem zavart, Kárpátalja másik felén éltem, nem ott, ahol kerestek, mindig megúsztam, a határon is át tudtam kelni. Dolgoztam, egy magyarországi illetőségű cég kirendeltségénél, jól kerestem, semmi okom nem volt arra, hogy kivándoroljak. Bár már akkor sokan javasolták. Aztán három évvel később mesterem és mentorom megkérdezte, hogy nem ugrom-e ki Erdélybe filmet forgatni. Mentem. Akkor még nem tűnt véglegesnek, bármikor visszatérhettem. A pár hetes munkából pár hónap lett, előbb Erdélyben, majd Pesten, egy rövid ideig Pécsett, egy hétig Olaszországban, de a fene se akart megragadni a határ nyugati oldalán.
Ideát élő barátaim nagyon féltettek, mivel tudták, hogy már akkor kaptam behívókat, nem akartak hazaengedni, én viszont semmi veszélyt nem láttam benne, és ha legalább félévente egyszer nem megyek haza, akkor meg is bolondultam volna. Mindig volt rá okom: fellépések, ünnepek, vagy legalább egy sör Beregszászban, ahol mindig volt egy ágyam és valaki, aki visszafelé jövet legalább egy üveg házipálinkát küldött velem, hogy “a magyarok is tudják, mit iszunk itthon”.
Utoljára 2022. február 23-án mentem Kárpátaljára. Akkor már tudtuk, hogy baj lesz, de fellépésünk volt, vártak, én pedig menni akartam. A Covid már így is betett, régen nem láttam Beregszászt, Munkácsot, Csapot. Aznap este a régi főiskolás társasággal megbeszéltünk mindent IS, a háborút, az átkelést, azt, hogy megint nem leszek sokáig otthon, de áprilisban a születésnapomra megint hazamegyek, és majd összehozzuk a társaságot a Kereszt-hegyen, mint régen.
Másnap arra keltem, hogy háború van. A szállodánk egy óra alatt megtelt kijevi menekültekkel, akik nagyon furcsán néztek rám, mikor ukránul próbáltam velük beszélni. gyorsan oroszra váltottunk. Volt még két helyszínünk. Nem mondtuk le. Elmentük Munkácsra, a beregszászi könyvtárba, még közönségünk is volt. Közben reggel óta hívtak, írtak, ahogyan tudtak, kerestek Székelyföldtől Arnstadtig, mindenhonnan. Laca barátom, aki még jóval a háború előtt azt mondta, hogy soha többet ne menjek haza, mert lelőnek a határon (kicsit túlaggódta a behívóimat, még anyámnál is jobban, de hát ilyenek a székelyek, ha megszeretnek valakit), már hajnalban hívott:
– Mondd, hogy most Pesten vagy!
– Nem, Beregszászban.
– Megyek érted.
Meglehetősen nehéz volt lebeszélni, hogy az most egyáltalán nem segítene, ha megszakítva a fuvarját, egy román kamionnal visszafordulna értem Európa másik feléből. Végül kaptunk konzuli védelmet, és február 25-én elindultunk, vissza a határon. Autóval kizárt lett volna az átkelés. Maradt tehát a gyalogos út, hatalmas tömegben, órákon át várakozva, szorongatva a magyar útlevelemet, a táskám mélyére süllyesztve az ukránt. Körülöttünk menekültek, anyák apró gyermekekkel, rettegő férfiak.
Emlékszem, egy ukrán nő elvesztette a férjét, segíteni akartam neki, de ahogy hozzászóltam, útitársam “anyailag” elrántott:
Te most nem beszélsz ukránul, te most nem itt születtél, majd a határ után okoskodhatsz.
Na igen, ott még feltarthattak volna, ha túl feltűnő vagyok, talán most élőben közvetítettem volna Avgyijivka elestét, nem telegramos hírmorzsákat cápázva okoskodtam volna ki, hogy mi történik. Átértünk. A HVG-nek nagy szerencséje volt, a menekültek közül először engem kapott el a tudósítójuk, és próbált orbánozni nekem egy kiadósat. Teljesen etikátlan, irányított kérdéssel esett neki a menekülteknek, hátha valaki azt mondja, a háború is az ő hibája. Elmagyaráztam neki, hogy ez egyrészt tahóság, másrészt, ha békés propagandista helyett egy tenyeres-talpas nénit fog ki, akinek éppen most sorozták be a fiát, akkor olyan pofont talál kapni, hogy Suránytól Belpestig repül.
Azóta nem voltam otthon. A határig azonban eljutottam, többször is, átnéztem rajta, fejben át is repültem, de átlépni nem tudom. Nincs kitiltásom, tehát várnak, várnak, hogy letartóztassanak, mert igazat mondok arról a “csodálatos demokráciáról”, ami odaát uralkodik, várnak, hogy elküldjenek valahová Keletre, ahol “önként meghalhatok a szabadságért”. Nem tehetem meg, nem mehetek haza, mert otthonról kevesebbet tehetek az ottmaradtakért, a pincékben bujkáló barátokért, azokért, akik nem mondhatják el nyilvánosan, csak nekem, csak csendben, hogy milyen az élet odahaza.
Nem mehetek át, és a határ mellett állva egy kicsit mindig meghalok. Eltörök. Valahogy úgy, mint a Turul a munkácsi váron. Talán egyszer ő is, én is visszarepülünk.
Fotó: panoramio (megjegyzés: a képen látható emlékművet jelenleg kék-sárgára festették, rendszeresen felgyújtják, meggyalázzák, itt van eredeti állapotában, ahogy felállították, és ahogy egyszer újra lesz)
Facebook
Twitter
YouTube
RSS