Egy ötvennégy százalékos Fideszt nem lehet legyőzni

Ez a kijelentés magától értetődőnek tűnik, de az ellenzék vezetőinek és kampánytanácsadóinak mégsem sikerült ezt a problémát megfogalmazniuk maguknak. Kétszázezer stabilan kormánypárti szavazó és a bizonytalanok többségének megszólítása nélkül nem lehet a Fideszt legyőzni. Nincs olyan kicsit is demokratikus választási rendszer, amelyben le lehet győzni egy olyan pártot, amelyet minden második szavazó támogat.

Ha fel akarjuk mérni az ellenzék és annak „értelmisége” fogalmatlanságát, akkor a fentieket megfontolva kell elemeznünk a választási eredményeket. A Fidesz már az 1998–2002-es választási ciklus végére is bőven negyven százaléknál nagyobb támogatottságot szedett össze, jelentősen növelve a szavazatarányát és a szavazóinak a számát a kormányzása alatt. A 2010–2014-es válságkezelő és romeltakarító négy évet leszámítva a Fidesz minden kormányzása alatt növelni tudta a szavazóinak a számát és azok arányát az összes szavazat számát tekintve.

A Fidesz az utóbbi négy választáson csak egyszer kapott ötven százaléknál kevesebb szavazatot, hiszen 2018-ban is megkapta a szavazatok felét. A 2010–2014-es ország-újraszervező időszakban sem vesztett jelentősen a támogatottságából; akkor is nemcsak a legnagyobb párt maradt, hanem domináns párti státuszát is megőrizte. Ennek sok különféle oka van, amelyeket az ellenzék és a világmagyarázattal foglalatoskodó értelmisége nem volt hajlandó tudomásul venni, még most, a negyedik katasztrofális választási veresége után sem. A Fidesz ugyanis gondosan ügyel rá, hogy a magyarok többsége által természetesnek tartott „nemzeti minimumot” mindig és kompromisszumok nélkül képviselje. A Fidesz a társadalompolitikájában a választópolgárok nyolcvan százalékának világképét képviseli, míg a baloldal ilyesféle konszenzusra kísérletet sem tett a kormányzásai alatt. A Fidesz a választóknak olyan kulturális és hangulati „életérzéseket” kínál, amelyek létezéséről a baloldal és az értelmisége tudomást sem hajlandó venni. A magyar választópolgárok különösen értékelik azt is, hogy a jobboldali kormány a külföld felé is határozottan képviseli a magyar érdekeket. A magyar nem egy szervilis nép és tulajdonképpen a Fidesz szavazatszerző képességén túlmenően is viszolyog a „merjünk kicsik lenni” „csicskaságától”.

A Fidesz 2002-es és 2006-os vereségének egyik oka az volt, hogy az akkor még brutálisabb ellenzéki sajtófölény miatt többek között nem tudta meghatározni a választási kampány hangulatát, és így a választási pillanat hangulatát sem. Sőt, ez így volt 2014-ben és 2018-ban is, mert még akkor is a bizonytalanokat a rossz és a rosszabb közötti választás kényszere motiválta leginkább. A mostani volt az első olyan választás, amelyben a Covid után és ellenére érdemes volt a kormánynak a sikerkommunikációra is támaszkodnia. Ha nincs a háború, a Fidesz a választók jó tapasztalataira és reményeire alapozva szerzett volna egy erős, de a kétharmadot nem megközelítő többséget, alapvetően a vidéki Magyarország szavazóira hagyatkozva. A háború azonban mindent megváltoztatott. A választás addig lényegesnek tűnő összes kérdését megváltoztatta. Az addig nagyon jelentős és sajnos a következő években is nagyon brutális károkozásra képes LMBTQ-propaganda kérdésével együtt szinte minden más is a semmibe hullott és tulajdonképpen a kormányzóképesség került a kampány középpontjába. Még csak nem is kampánytémaként, hanem magától, a szavazók kezdtek el spontán azon gondolkozni, hogy kinek a vezetésével is futnának neki a következő időszak kibontakozó válságainak.

Az ellenzék egyértelműen azzal nyírta ki magát és csinálta meg a soha nem látott nagyságú győzelmet a Fidesznek, hogy azonnal kimondta: a válság során semmilyen önálló politikát nem akar csinálni, nem akarja megfontolni sem a magyar érdekeket, sem a választópolgárok akaratát, hanem a mindenkori nyugati döntéshozók kezébe helyezi az ország sorsát, és teljesen és nyilvánvalóan feladja a nemzeti szuverenitást. Miután ez egyébként amúgy is az Európai Egyesült Államokat propagáló Demokratikus Koalíció és így az ellenzék egyik fő ígérete volt, hirtelen mindenki számára világossá vált, hogy milyen brutális következményei lehetnek egy ilyen politikának. Nem véletlen, hogy a baloldali újságírók és értelmiségiek már teljes erőbedobással tagadják, hogy akár Márki-Zay, akár Gyurcsány, akár ők maguk valaha is azt mondták volna, amit mondtak. A magyar baloldal valószínűleg egyetlen helyes gondolata volt az, hogy hatalmas hiba volt magyar katonákat küldeni a Donhoz. Ezt mantrázzák hetvenhét éve. Ehhez képest most teljes mellszélességgel beleálltak egy olyan politikai álláspontba, amely első következményeként bármikor oda vezethetne, hogy a baloldali magyar kormány fegyvereket szállít egy háborús zónába és magyar katonákat küld Oroszországba az oroszok ellen háborúzni. Nehéz volt elképzelni, hogy ehhez a politikához többséget lehet szerezni.

Nemcsak a Fidesz szavazói, hanem a Mi Hazánk és a Kutyapárt támogatói is nemet mondtak erre a politikai ámokfutásra. Ők is beletörődtek a szavazatukkal a Fidesz-kormányzás folytatásába, mert a kormánypárti tömegekkel együtt úgy gondolták, a baloldal azonnal katasztrófába vezetné az országot, a gazdaság lerombolásáig és a lopásig már talán el sem jutna. Az O1G-koalíció háborús retorika nélkül is csak 40–42 százalékra számíthatott volna, de azzal leküzdötte magát a minimumra, csak a törzsszavazói támogatták. A baloldali értelmiség vidéki szavazatszámlálós akciója és utóélete is az ellenzék további erózióját segíti majd elő. Először is húszezer teljesen vak baller tudta meg, hogy Magyarországon nem jobboldali szokás csalni a választásokon, hanem alapvetően baloldali. Egy részüket persze tovább gyilkolja a gyűlölet, de olyan feketeöves belpesti liberálisok, mint Mérő László is képes volt rádöbbenni arra, hogy nem a vidékiek, hanem ő az agymosott. A liberális értelmiségiek is megkezdték a bűnbakkeresést, és azt meg is találták az ellenzéki pártok, pártocskák és azok pártelitjének személyében. És ebben kivételesen és először életükben igazuk is van.

A nemzeti minimumot képviselő Fidesznek bő ötven százaléka van a szavazók között, a nemzeti minimumot teljes mértékben tagadó ellenzéknek meg legfeljebb bő harminc. És ezek a szavazók sem gondolták teljesen végig, mibe is mentek volna bele, ha nyer az összefogás. Az ellenzéket azonban nem a Fidesznek kell leváltania, hanem annak a választói rétegnek, amelyik szavazott rájuk. Ez az ellenzék azonban negyedszer van leváltva. A régi Jobbik szavazói megtették a dolgukat, ők leváltották Jakabékat, ott van a tényleges jobbszélen a Mi Hazánk. De a balszélen nincs semmi, csak néhány elmebeteg, tömegesen megélhetési politikusok, illetve nagyon szűk látókörű értelmiségiek. A csírái sem látszanak bármiféle liberális alternatívának. Még az is lehet, hogy nincs ilyen alternatíva, a magyar társadalom egyszerűen nem termelt ki ilyenre potens politikai elitet. Ez is egy nagy erénye a magyarságnak, ha így van.

Persze nem a Fidesz legyőzhetetlen, hanem azok a szavazók, akik a nemzeti minimumhoz, a szuverenitáshoz ragaszkodva, a józan eszükre hallgatva nem szavaznak őrültekre, büszke hazaárulókra és nemzeti identitás nélküli senkikre. Ezt ne felejtsük el; ezeknek a szavazóknak dolgozunk, ők tartják meg ezt az országot, amiben annyira szeretünk élni.

Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu