Demonstrációk, performanszok, balhék. Festékpatronnal akarta megdobálni a Sándor-palotát, ugyanezt megtette az Állami Számvevőszék épületével… nevezték nemzetbiztonsági kockázatnak, ítélték közmunkára… egyesek szemében hős forradalmár, másokéban felforgató anarchista, vagy épp egyszerű bohóc.
Kevéssé szimpatizálok a világról alkotott elképzeléseivel, politikai tevékenységével, és akkor igen finoman fogalmaztam. Mégis, van egyfajta respektem azok felé, akik képviselnek valamilyen gondolatiságot, van egy világképük, amiben hisznek, és képesek tevékenyen is dolgozni azért, hogy abból valamit megvalósítsanak. Nem, nem a tüncikézőkről, a ligetvédőkről, mindenféle dolgozni nem szerető, semmirekellő drogdílerekről beszélek. Marci is körülbelül ebben a ligában játszott korábban, de aztán mintha történt volna valami. Ki tudja, lehet, hogy profi tanácsokat, kiképzést kapott, vagy személyesen élt át megvilágosodást, esetleg megjelent neki a próféta (jogos kérdés persze, hogy melyik…), de ma már profi műsorokat készít a YouTube-ra, amikben még tartalom is van. Amely tartalomtól természetesen sokszor borsódzik a hátam. Mindenképp elismeréssel és köszönettel tartozom Marcinak azért, hogy bevállalta, és eljött a műsoromba.
Nem mintha bármilyen ellenséges viszony lett volna közöttünk korábban; semmilyen viszony nem volt, ugyanis sosem találkoztunk eddig. Különböző sajtóorgánumoknak a közelmúltban adott egy-egy interjúnk során távolságtartó tisztelettel beszéltük egymás intellektuális képességeiről, de nagyjából ennyi. És igazából nem is kellene az egész dolognak olyan nagy feneket keríteni. Miért is olyan nagy dolog, hogy valaki bemegy egy olyan televíziós műsorba, amelynek szellemisége nem egyezik az övével? Elvégre ilyenek a közéleti viták: emberek nem értenek egyet, és megpróbálják meggyőzni a közönséget – egymást nyilván nem fogják – arról, hogy kinek van igaza. Csak hát az a helyzet – nemcsak nálunk, hanem az egész világon –, hogy buborékok, úgynevezett visszhangkamrák alakultak ki, ahol az emberek csak ugyanazzal a szűk körrel kommunikálnak, csak ugyanazokat a – nekik tetsző – véleményeket hallják. Nem találkoznak az övékétől eltérő álláspontokkal, és egyre kevésbé is hajlandóak meghallgatni bármi mást, mint amit megszoktak, amit amúgy is hallani szeretnének. Így a különböző médiumok is – legyen az tv, rádió, online vagy nyomtatott sajtó – ugyanazt a közönséget igyekeznek kiszolgálni, egyre radikálisabban, de legalábbis egyre egyoldalúbban.
Bár léteznek vitaműsorok, ahol valóban összecsapnak a két oldal „beszélő fejei”, illetve kormánypárti politikusok is rendszeresen nyilatkoznak ellenzéki csatorná(k)nak, ellenzéki politikusok viszont nemigen vállalják a szereplést a kormányhoz közelálló tévékben. Könnyű persze azt mondani, hogy nem hívják őket, a valóság az, hogy nagyon is hívják – csak ők tudatosan nem vállalják ezt. Mert ez is egy narratíva, egy kommunikációs elem a saját szavazóik felé: „minket nem engednek megszólalni”. Mindezt a narratívát is felrúgva, saját közönségének rosszallását is vállalva mondott igent Gulyás Márton a meghívásra a műsoromba, a Politikai Hobbistába. És itt a „rosszallás” szó megint csak erős eufémizmus: ilyenkor hideget-meleget kap a sajátjaitól, de persze nemcsak ő, hanem én is. Ő azért, mert hát „hogy merészel bejönni” hozzám – a nácihoz, fasisztához, blablabla… –, én pedig azért, hogy miért hívom meg, miért adok szót neki.
Azért, mert tényleg hiszek a párbeszédben. Amelynek nem az a célja, hogy bárki bárkit meggyőzzön, hanem hogy a nézők ismerjenek meg más álláspontokat is. És ezt sem azért, hogy bármiről meggyőzzük, vagy épp elbizonytalanítsuk őket. Hanem hogy megértsük, miért vélekednek mások valamiről máshogyan, mi a mögöttes gondolat az álláspontjuk, viselkedésük mögött. Mert Gulyás Márton álláspontja mögött gondolatok vannak, és van egy látható és következetes törekvés arra, hogy ezek a gondolatok, elképzelések érvényesüljenek. Nem pusztán hatalmi célból pufogtat szlogeneket. Miközben az ellenzéki politikusoknak egyre teátrálisabban előadott, egyre prosztóbb, egyre demagógabb megnyilvánulásai vannak, bármiféle tartalom nélkül, ő mintha pont az ellenkező utat járná az elmúlt években: a tenyérbemászó – vagy akár felháborító – performanszoktól eljutott a tartalommal is rendelkező ellenzéki politizálásig.
Tudok-e a tartalom bármilyen részével is azonosulni? Könnyű, sőt, csábító lenne rávágni, hogy nem, de épp attól érdekesek az ilyen beszélgetések, mert ki tud derülni, hogy egyes alapvetésekben, egy-egy jelenség elsődleges megítélésében akár lehetünk hasonló állásponton is valaki olyannal, aki a politikai spketrumnak totálisan az ellenkező oldalán helyezkedik el. Mind a természeti, mind az emberi erőforrások túlzott igénybevétele, a minél nagyobb fogyasztás minden eszközzel való ösztönzése, a gazdasági javak extrém koncentrációja globális nagyvállalatok kezében – ezek mind-mind olyan jelenségek, amelyekkel szemben Gulyás Márton is és én is kifejezetten kritikusak vagyunk. Az adandó válaszokban, megfelelő ellenreakciókban azonban már nagyon nem értünk egyet.
Gulyás marxistának vallja magát, valamifajta globális, internacionalista kommunizmusban hisz. És tényleg hisz is benne, az eszme megvalósításával kapcsolatos eddigi tapasztalatok ellenére. Marci maga a megszemélyesülése annak a visszatérő anekdotának, amit a műsorban is rendszeresen előveszünk, hogy a kommunisták mindig azt mondják, hogy az eddigi százmilliós áldozatok és végzetes anyagi károk, amelyek a különféle kommunista próbálkozások – Szovjetunió, Kína, Vietnám, Kambodzsa, Kuba, Észak-Korea, Angola stb. – során keletkeztek, azok csak a hibás végrehajtás miatt történtek, és hogy az nem is igazi kommunizmus volt, de majd most, nekünk sikerülni fog! Ezt persze gúnyosan szoktuk mondani, ugyanakkor cseppet sem bagatellizálva a dolog komolyságát, a kommunista eszmék életveszélyes mivoltát.
Ezzel szemben én abban a – gyakorlatban is megbizonyosult – tételben hiszek, hogy minden hibája mellett a kapitalizmus egész egyszerűen működik. Mert ösztönzi az embereket a teljesítményre, a munkára, életük saját kézbe vételére, a többet, jobbat elérni akarásra. Az emberi természetben genetikailag meglévő versenyszellem nemcsak az egyes egyének győzelmét képes hozni a másikkal szemben, hanem az így létrejött teljesítmények, produktumok ugyanakkor a tömegek számára is hasznosak tudnak lenni. Közben a legsikeresebb, legjobb produktumok létrehozói „mellékesen” meg is gazdagodnak. Ha ez a gazdagodás valóban „mellékes”, tehát a létrejött érték hozadéka, egyfajta mellékterméke, nem pedig öncélú, akkor semmi baj a kapitalizmussal. Nyilván akkor van baj, ha a sikeres szereplők, egyének és vállalatok a saját további gyarapodásuk, növekedésük érdekében, a meglévő erőfölénnyel visszaélve már a gyengébb helyzetben lévők alapvető létfeltételeit, életminőségét, legvégső esetben emberi szabadságát is veszélyeztetik. Amint azt ma láthatjuk, tapasztalhatjuk is, nem vitás. Ezekkel a folyamtokkal szemben viszont épp nem az internacionalizmus képes védekezni, hanem a szuverén nemzetállam. Amelyik egyrészt törvényekkel képes korlátozni a globalista gazdasági szereplők térhódítását, anélkül, hogy gátolná az általuk létrehozott értékek, javak hasznosulását a szélesebb társadalom számára. Másrészt pedig képes lokális alternatívákat is nyújtani, ösztönözni a helyben létrehozott értékeket és ezek fogyasztását.
Bár fontos őket féken tartani, de ettől még el kell viszont fogadnunk a multicégek létezését, és számos esetben valóban meglévő hasznosságukat is. És azt is, hogy a kapitalizmus – még hogyha hangsúlyosak is benne az emberközpontúság és a szolidaritás elemei – nem képes teljes igazságosságot teremteni. Erre senki és semmi sem képes – talán Istenen kívül –, ám ugyanakkor az ember nem tudja nem respektálni valamelyest azt, aki hisz egy igazságosabb társadalomban, ahol mindenki – ahogy Marci is fogalmazott – a szükségletei szerint részesül a javakból. Csak hogy ezeket a javakat valakinek meg kell termelnie, és a kellő ösztönző erő, a gyarapodás, a másoknál előbbre jutás motivációja nélkül ezt senki nem fogja megtenni. Ez megint az emberi természetből következik. És ez (is) a baj a marxistákkal: elképzeléseik ellentétesek az emberi természettel, a genetikával, a biológiával is, de ami még nagyobb baj, hogy ennek ellenére mégis rendre rá akarják erőltetni ezeket az elképzeléseket az emberiségre.
Na, mindezt sokkal kevésbé filozofikusan megfogalmazva, tőle szokatlan módon felpaprikázódva – a mellette ülő Tas Dani elmondása szerint kicsit még „előre is hajolva” – állt bele Ambrózy a vitába, ahol én időnként csak moderátorként igyekeztem valamiféle keretbe terelni, ahogy összecsapnak Gulyás Marcival. Merthogy Áron – saját bevallása szerint – „nem bírja elviselni a marxista baromságokat”. Amit egyébként teljes mértékben meg tudok érteni. Ellenben drukkolok, hogy mivel Marci intellektuális képességei valóban megvannak hozzá, így ne csak abban nőjön be a feje lágya, hogy az utcai balhék helyett a fogyasztható, de minőségi tartalmakkal jobban hangot lehet adni a politikai elképzeléseinknek, hanem egyszer arra is jöjjön rá, hogy az általa feltett jó kérdésekre a marxizmus rossz válasz. Viszont a vita, a műsor mindenképp izgalmas volt, megérte elhívni Gulyás Mártont, és tényleg köszönet neki, hogy eljött. Itt nézhetitek meg a teljes adást:
Vezető kép: Pesti TV/YouTube; Videók: YouTube
Facebook
Twitter
YouTube
RSS