Megint meghaltunk kicsit. Elment Wichmann Tamás, a kenuslegenda, a legyőzhetetlennek tűnt sportember, aki nemcsak életével, de halálával is példát mutatott. A kórságot is nemesen, egyenes gerinccel tűrte, elfogadva, hogy ezúttal nem nyerhet. „Aki nem élt és nem él Magyarországon, az sohasem fogja megérteni, miért is ilyen fontos a sport, az olimpia. Persze itt sem mindenki érti. Képtelenek felfogni, hogy miért is halt akkor – 1980-ban – mindenki egy kicsit bele az ő kudarcába. Mert ők a mi szamurájaink. A harcosaink. A végvári vitézeink. Akik egyenes háttal állnak akkor is, amikor mi meggörbülünk. Akik újrakezdik akkor is, amikor mi szétfolyunk a padlón. Akik sohasem halnak meg valójában – mert mindig emlékezni fogunk rájuk. Isten veled, Wichmann Tamás!”
„Az emberi élet olyan, mint egy rövidke felvillanás. Úgy kellene élnünk, hogy akármit is csinálunk, szeresük. Ebben a múló életben az ember ostobasága, ha arra kényszerül, hogy olyat tegyen, amit nem szeret – csak azért, hogy szenvedjen.” [Hagakure – A szamurájok kódexe]
Wichmann Tamás szeretett élni. Őt is szerette az élet. Körülvette valami, amit a különböző kultúrákban és nyelveken máshogy neveznek, de mégis ugyanaz. Valamiféle ragyogás. Végtelen erőt, legyőzhetetlenséget, megtörhetetlenséget sugárzott. De nem vagyunk sérthetetlenek. Ahogyan Kolonics György, úgy nagy, nemes elődje, Wichmann Tamás sem volt az.
Pár napja láttam a sportnapilap oldalán a tolókocsival közlekedő Pelét egy fotón, a cikk arról szólt, hogy már nem vállalja a nyilvánosságot, mert nem akarja, hogy így lássák. Ezért is volt gusztustalan az az írás – nem vette figyelembe a legenda akaratát. Nem akartam látni azt a fényképet, mert van bennem, bennünk egy Pelé, ahogyan volt és van egy Wichmann Tamás is. A kilencszeres világbajnok, a jókedvű kocsmatulajdonos.
A kenulegendánkról készült utolsó felvételek is megrázóak, nézni, ahogyan napról-napra felfalja a kórság, újra és újra elrabolva belőle egy darabot. Milyen nehéz lehetett megélni, neki, a legyőzhetetlennek, hogy van egy futam, amit nem nyerhet meg, van egy verseny, ahol nem ünnepelheti a célba érést, mert a cél maga a halál, ami visszavesz mindent.
„Mindent visszavesz az utolsó órán.”
Wichmann Tamás, 1978. Fotó: MTI
Volt mit visszavenni. Sokszor, sokan elkoptatjuk a legenda szót, de Wichmann Tamás valóban az volt, a vízen, a földön, a pult mögött, egy valódi karakter, igazi férfi, aki élete legnagyobb kudarca után újra felépítette magát. Egy oldschool regényhős, rejtői figura, aki nem menekült az önsajnálatba a moszkvai olimpia után, inkább újra nyert, majd új életet kezdett a visszavonulása után, ikonikus arca lett az undergroundnak.
Nem ismertem személyesen, így megkímélhetek mindenkit az intimpistáskodástól, de amit láttam, láttunk, amit sugárzott magából, az maga volt az élet, az élni akarás. A békés derű. A tó nyugalma, ereje. Úgy láttam, hallottam, hogy a halállal is megbékélt, nem akart elbújni a fotósok elől – mint szegény Pelé –, elment Kövessy Róbert barátunk róla készült filmjének bemutatójára is.
Hogy még utoljára nagyot szippantson a közönség szeretetéből, a nemzet rajongásából – nyugodtan írhatom ezt, mert közös pont volt ő, közös volt a győzelem és a bukás is, mert példaképként viselte mindkettőt.
Emlékezzünk rá élőként, sportemberként, tanuljunk tőle erőt, hitet, tartást, bólintsunk elismerően arra, ahogyan elviselte az utolsó hónapokat, heteket, napokat, órákat, ahogyan megbékélt a véggel, amitől – többségünkben – úgy rettegünk. Mert a bajnok igazi arca akkor mutatkozik, meg amikor vereséget szenved. Amikor szembenéz a halállal.
A régi japán szamurájok is tudták ezt – azért mentek olyan bátran a harcba, mert nem féltek a végzettől. Misima Jukio író 1970-ben rituális öngyilkosságot (szeppukut) követett el, hogy felrázza nemzetét, és a régi erkölcsökre, a minden felett álló becsületre figyelmeztessen a morális eltunyulás, az Amerika-majmolás idején. Én nagyon felemelőnek tartom az ő történetét, de az egy jellegzetesen japán, keleti forgatókönyv. Wichmann Tamás teljesen más ösvényen járt, még akkor is, ha saját korát – a kádárizmust – ő sem szívelte. Ment előre, tette a dolgát, újabb és újabb győzelmekkel adott fényt a lehangoló szürkeség idején.
Aki nem élt és nem él Magyarországon, az sohasem fogja megérteni, miért is ilyen fontos a sport, az olimpia. Persze itt sem mindenki érti. Képtelenek felfogni, hogy miért is halt akkor – 1980-ban – mindenki egy kicsit bele az ő kudarcába.
Mert ők a mi szamurájaink. A harcosaink. A végvári vitézeink. Akik egyenes háttal állnak akkor is, amikor mi meggörbülünk. Akik újrakezdik akkor is, amikor mi szétfolyunk a padlón. Akik sohasem halnak meg valójában – mert mindig emlékezni fogunk rájuk.
Isten veled, Wichmann Tamás!
Kövessy Róbert Wichmann Tamásról készült portréfilmje ezen a linken megnézhető.
Wichmann Tamás, 2017. Fotó: MTI
Facebook
Twitter
YouTube
RSS