Télkampány

Na, még ez az idei tél… Egész idáig semmi. Csupán néhány kósza pihe, ami locspoccsá olvadt az unalmasan fakó aszfalton. Csak pár jégbőrös tócsa a parkban, ami arra se volt elég, hogy tisztességesen elvegye az életkedvünkkel együtt a nyárba vetett reményünket is. Mondjuk ki bátran, ez a tél egész decembertől egész idáig nem csinált semmit. Pluszkodott reggel, éjjel meg este. Aztán most… február utolsó teljes hetében elkezd itt nekünk szibériáskodni, alaszkáskodni, kampányolni…

Mint egy megbolondul porcukorszóró, úgy hinti tele a tavaszi záporra sokkal fogékonyabb földet ezzel a fehér izével. A táj lassan már úgy néz ki, mint egy kolumbiai drogbáró orrcimpája tizenötszörös nagyításban. S közben hallani véljük Tél kapitány agit-prop hólabdáit: „A tél az emberiség utolsó reménysége!”. Vagy „Aki április 8 után plusz fokot mer emlegetni, azt március kilencedikén börtönbe zárjuk!”.

És az se zavarja ezt a kutya telet, hogy a „most” az természeténél fogva éppen most van.

Ezt a „most”-ot pedig lehetetlenség egy hónappal előre exportálni az időben. Mert ha nem az lenne, akkor is úgy járnánk vele, mint egykori, mostanra megcsúnyult gimnáziumi szerelmünkkel húsz év múlva összefutva. Amikor megköszönjük Istennek, hogy az osztálykiránduláson az istennek se sikerült őt boros kóla mámorban lecidáztatni.

Ráadásul ez a tél mocskosul ravasz, és rohadtmód alattomos. Még mérsékeltebb, fagyvédettebb helyeken is kokettálni merészel az épületek aljának helyet adó hőközpontokból kiáramló meleg gőzzel. Mintha direkt azért hagyná leolvasztani a járókelők előtt magát, hogy azok abba az undorító, meghatározhatatlan összetételű (bár jobbára hóból, porból, BKV-busz kipufogófüstből és kutyaszarból álló) masszába lépjen, ami fosadék módon nemcsak a cipője talpára, hanem annak oldalára is rátapad, összegányolva a drágán kikészített, míves velúrt.

Mert mi történik ezután? Az ember a dzsuvás lábbelijével hideg, fagyott, ropogósról keményre taposott hóba lép, és boldogan, megkönnyebbülten rázza le magáról a szennyet. És örül. Pedig, ha belegondol, ezt a szennyet, igaz, hogy a tél hozta le róla, de korábban ő is pakolta rá.

A legfájdalmasabb hozadéka mindennek nem más, mint azon embertársaink lelkes csoportjai, akik a „Sose lesz már jó idő!” mantrával végigjárják a közösségi oldalakat. Ők azok, akik elzárt falvakat, hatalmas baleseteket, iszonyatos zimankót vizionálnak, s mindezt nem a tél számlájára írva, hanem, hogyaszondja: „Ez bazmeg Józsikám, gecire azért van, bazmeg, mert kibaszott meleg a nyár!”.

Hiszen mi sem természetesebb, mint a tél köcsögségét a nyárra kenni.

Mondhatnám, hogy amolyan jó magyar szokás szerint, ha nem jártam volna meglehetősen sok helyen a világban, s nem tapasztaltam volna ezt majd minden országban. Kár tehát (szerintünk) legendás, már-már Hungarikum számba menő pesszimizmusunkat ily módon pátyolgatni. Ez egyszerűen az egyetemes emberi természet számlájára írandó. S ide citálnám Nagy László halhatatlan sorait, miszerint „Tyuhahé, rókaprém, más is kurva, nem csak én!”

S amikor fentebb az írtam, hogy a legfájdalmasabb az egészben a tél örökkévalóságát vizionáló embertársaink tömege, nem volt egészen igazam. Mert a legeslegfájdalmasabb hozadéka ennek az ócska blöffnek, ennek a télvégi télkampánynak az a télbe vetett hit ideiglenes megerősödése.

Már amikor a józanész is azt mondatná velünk, hogy kitartás, mindjárt vége, akkor bújik belénk a kisördög. És a havas tájra nézve bizony hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy idén bizony már sosem látunk egy tisztességes tömeges koccanást a József körúton, amit egy picsányi miniszoknya, vagy egy holstein fríz méretű keblekkel felszerelt dekoltázs kocsiból történő fixírozása váltott ki.

A jelenségre ráerősít a télpárti lobbi is.

Mát se hallani a médiumokban, mint hogy „…és ez a hó megmarad, mégpedig egészen márciusig!”. Ami, ugye, esetünkben nem jelent mást, mint hogy pár napig, hiszen a március már a spájzban van.

Felesleges tehát hosszú hetes klímakatasztrófákról ábrándoznunk, vagy a helyi vegyes boltban felszerelkeznünk lisztből, cukorból, meg kotonból. Tél kapitány ezt a háborút már elvesztette. Még akkor is, ha úgy tűnik, nyerésre áll. Ugyanis hónapok hosszú, monoton, ámde célravezetően konstruktív munkáját nem lehet kiváltani pár napos idióta, kapkodó fiszfaszkodással.