Véres karácsony '89
1989 karácsonya eufóriában telt, mindenre jobban figyeltünk, mint a szent ünnepre, a televízió képernyőjére szegezett tekintettel követtük a „forradalom” híreit, már azokat, amelyeket velünk, nézőkkel a „műsorvezetők” megosztottak. Azt hittük, történelmi időket élünk. Azt hittük, a szabadság születésének napja az a karácsony. Hát nem.
Kezdetben úgy tűnt, könnyű a karácsonyról írni, de a számítógép billentyűzete előtt már egyáltalán nem látszott olyan egyszerű feladatnak. Karácsonyi emlékeimet visszapörgetve rádöbbentem – egyet leszámítva –mindenik szinte azonos módon zajlott le, egyik sem tartogatott különösebb meglepetést. Igaz, ez az ünnep inkább az állandóságról, a megbízhatóságról, a feltétel nélküli szeretetről szól, mintsem a meglepetésről, a kiszámíthatatlanságról, a felkorbácsolt érzelmekről. Eddigi életem karácsonyai többnyire ebbe a sorba illettek – kivéve azt az egyet.
1989-et írtunk, javában tombolt a román nacionál-kommunista diktatúra, s bár az egykori keleti tömb országaiban mindenütt felforrósodott a levegő, ingott a talaj a diktatúrák alatt, néhol már meg is bukott a rendszer, Ceauşescu Romániájában mintha megállt volna az idő: karácsony előtt alig egy hónappal a Kárpátok géniuszát újraválasztották az RKP főtitkári tisztségébe. Mozdulatlanságba, reménytelen tehetetlenségbe merevedett az egész társadalom.
Amikor azonban úgy tűnt, Romániában semmi sem változik: robbant a puliszka. Váratlanul és hangosan. Valószínűleg így szólt a „rendezői utasítás”, mert az nehezen hihető, hogy spontán módon tört volna ki az, amit hivatalosan forradalomnak neveznek a Dimbovica partján. Biztosat a mai napig nem tudni arról, hogy kik voltak, lehettek a felfordulás kiagyalói, igazi irányítói. A történelem alakulását befolyásoló eseményeknek többnyire két vonulata van – a nyilvános, illetve a titkos. Az előbbiről beszámol a média, megírják a történelemkönyvek, az utóbbiak a színfalak mögött zajlanak, s csak igen kivételes esetekben derül fény rájuk. Minden valószínűség szerint ebbe a vonulatba tartozik a 89-es romániai „forradalom” rengeteg vonatkozása is.
Mindenesetre, így utólag visszagondolva, kénytelen vagyok beismerni: lóvá tettek, orromnál fogva vezettek, azaz megvezettek rendesen. És nem csak engem. Emlékszem, milyen lelkesedéssel, beleéléssel követtük az eseményeket, volt, aki még a „terroristákat” is. Hogy végül kiderüljön, semmi sem az volt, aminek tűnt, aminek hittük: a terroristák nem voltak igazi terroristák, a forradalom nem volt igazi forradalom.
1989 karácsonya eufóriában telt, mindenre jobban figyeltünk, mint a szent ünnepre, a televízió képernyőjére szegezett tekintettel követtük a „forradalom” híreit, már azokat, amelyeket velünk, nézőkkel a „műsorvezetők” megosztottak. Azt hittük, történelmi időket élünk. Azt hittük, a szabadság születésének napja az a karácsony. Hát nem. Mert milyen rendszer, milyen hatalom az, amely karácsony napján elkövetett kivégzéssel – szószerinti gyilkossággal – kezdi a kormányzást?
Hát ez volt, ilyen volt az én legemlékezetesebb karácsonyom, amelyen szó sem volt a szent ünnepre jellemző emelkedettségről, meghittségről. Mindössze a diktátor házaspár kivégzése utáni megkönnyebbülésről: ezek már nem térhetnek vissza.
Hogy később egyre többször legyek kénytelen azt tapasztalni: szellemük változatlanul itt kísért közöttünk. Isten bocsássa ezt meg nekik. És nekünk is.
Erdélyi levelek - Szentgyörgyi László (Marosvásárhely)
