Iohann is

Bekövetkezett az, ami előrelátható volt: Klaus – most már végképp – Iohannis engedett a posztkommunista többségű becsületbírósági indítványnak és visszavonta Tőkés Lászlótól a Románia Csillaga érdemrendet. Csak úgy mellékesen jegyezzük meg: amit az 1989-es rendszerváltás elindításában szerzett érdemeiért kapott, még Traian Basescu elnöksége idején. A román államfő ezzel a lépésével beállt azon politikusok sorába, akiknek legfőbb és egyetlen célja: a román nemzetállamiság, a Kocsis István által oly találóan dákoromanizmusnak nevezett nagyromán eszmék szolgálata. Azoknak, akiket meglepett az elnöki döntés, akik értetlenül fogadták a barátságtalan lépést: már amikor felmerült a nagyszebeni polgármester neve a lehetséges államelnök-jelöltek között, már akkor sokan feltették kérdést: egyáltalán lehet-e esélye arra, hogy megválasszák? Azaz: a romániai állapotok, az államilag gerjesztett és fenntartott, gyakran a kizárólasságig terjedő nacionalizmus körülményei között lehet-e esélye egy nem román jelöltnek arra, hogy ilyen magas tisztségbe megválasszák? A válasz egyértelmű volt akkor is, ma is: nincs! Tudtuk róla, hogy szász nemzetiségű és luteránus, amiként azt is, hogy korábbi karrierje, polgármesteri tisztsége, illetve liberális pártbeli sikerei nem voltak összefüggésben nemzetiségi hovatartozásával. Akár az is kijelenthető: németsége (szászsága) ellenére lett az, aki. Ami pedig a legfontosabb: kizárólag úgy és azért válhatott azzá, amivé vált, mert teljesen beépült a román politikai környezetbe, tökéletesen hasonult hozzá. Erkölcsben, magatartásban egyaránt. Tudnia kellett, az előrejutást az biztosíthatja számára, ha románabbá és ortodoxabbá válik a románoknál, az ortodoxoknál. A mostani eset, Tőkés érdemrendjének megvonása is azt bizonyítja, hogy Iohannisban kóros tüneteket produkál a túlhajtott megfelelési kényszer. Ebből következően, mint ahogyan érzéketlenül viszonyul a magyarság autonómiatörekvései iránt is, egyáltalán nem számíthatunk arra, hogy szót emeljen a kisebbségi jogok szavatolásáért.