A kevesebb több lenne...

Felhívással fordult a Székely Nemzeti Tanács a régió önkormányzataihoz, civil szervezeteihez, hogy az autonómiát szorgalmazó, szimbolikus jelentéssel bíró tüzeket minden székelyföldi településen minél többen gyújtsák meg október utolsó vasárnapján. Szintúgy kérik a keresztény felekezetek gyülekezeteit, hogy október 30-i szentmiséiken, istentiszteleteiken imádkozzanak a területi autonómiáért. Nem az első hasonló kezdeményezés ez az SZNT részéről, mint ismeretes március 10-én a Székely Szabadság Napjára emlékeznek Marosvásárhelyen, s szerte Székelyföldön. De tartottak már székely menetelést is, szintén az autonómia jegyében. Nem vitatom a hasonló szimbolikus jelentőségű akciók hasznosságát, mert tudom, általuk jutnak a résztvevők olyan erős közösségi élményekhez, amelyek az együvé tartozás érzését erősíthetik bennük. A kérdés: jutottunk-e általuk a célhoz – Székelyföld területi autonómiájához – közelebb? Valljuk be: nem. Valahogy úgy tűnik, túl sokan tűzték zászlajukra az autonómiát, a székelyföldit is. Elég, ha arra utalok, hogy nemzeti tanácsból is, magát autonomistának tartó pártból is kettő-kettő van. Sőt, ha csak a retorika alapján, de ide sorolhatnók akár az RMDSZ-t is. Mintha túl sok lenne. Hogy az autonómiat legfőbb politikai céljuknak tekintők miért nem egyetlen erős szervezetbe tömörülnek, fel nem foghatom. Nem vagyunk olyan gazdagok nemzeti célokért elkötelezett, kiművelt emberfőkben, hogy megengedhessük magunknak az erők felaprózását. Ismerős a mondás: sok bába közt elvész a gyermek. Nos, huszonhét év telt el a politikai rendszerváltás óta, de egy tapodtat sem kerültünk közelebb a célhoz. És ezért nem kizárólag az autonómiára, mint az ország feldarabolásához vezető út első stációjára tekintő, s ekként azt hevesen elutasító románság hibáztatható. A legnagyobb mulasztásunk, hogy nem magyaráztuk meg a románságnak, miként is értelmezzük mi, székelyek az autonómia fogalmát. Pedig ezzel kellett volna kezdenünk…