A fogász halála

A nyomdai legendárium szerint annak idején, ha a fejével nem is, de mindenképpen az állásával játszott az, akinek bármi aprócska köze lehetett egy-egy bakihoz, amely kedvezőtlen fényben tüntethette fel a párt főtitkárát. Például kínosan vigyáztak arra, nehogy olyan arckép kerüljön az újságba, amelyen csak egyetlen füle látszik a Kárpátok géniuszának. Józan paraszti ésszel érthetetlen Csaunak a félfüles fotó iránti irracionális gyűlölete. Hogy netán Szamár megyébe látogathatott volna a Kárpátok géniusza, az már végképp elképzelhetetlen. Még a korrektorok kedvéért sem. Mindenesetre a nyomdai korrektorok, szolgálatos szerkesztők, tisztafejek fokozott éberséggel figyeltek ilyenkor. Vigyázó szemek, fülek követték minden lépésünket, még gondolatainkat is. „Számon tarthatják, mit telefonoztam// s mikor, miért, kinek.// Aktákba irják, miről álmodoztam// s azt is, ki érti meg.// És nem sejthetem, mikor lesz elég ok// előkotorni azt a kartotékot,// mely jogom sérti meg.” – fogalmazta meg a költő azt, ami később be is következett. Az 1989-es rendszerváltás után történt, hogy elhunyt a rossz hírű egykori szekus tiszt. Történetesen magyar volt a szerencsétlen, akit csak Bunkó Bélaként emlegettek a helyiek. S mivel a kor szokása szerint milicistától a szekusig mindenki jogi diplomát szerezhetett – valahogy úgy, ahogy manapság a doktori címekhez jutnak a politikusok –, a fordulat után közülük sokan átnyergeltek az ügyvédi pályára, s még ki tudja, mire. Bunkó Béla már koránál fogva sem tehette ezt. Arról, hogy lediplomázott, feleségén és szűk családi körén kívül, talán senki sem tudott. Őrizgette diplomáját, csak úgy önmagának, amolyan egyszer még jó lesz valamire alapon. “Mély fájdalommal tudatjuk, hogy a drága jó férj, stb., stb., Bunkó Béla fogász, életének stb., stb., örökre megpihent stb., stb., stb.” – jelent meg halálhíre a helyi lapban. A nyomda ördöge holtában is csúnyán megtréfálta Bunkó Bélát. Akik ismerték, kaján vigyorral nyugtázták az esetet. Napokig szóbeszéd tárgya volt az elírás – jogász helyett fogász –, voltak, akik puszta véletlennek tekintették, de olyanok is, akik tudni vélték, a nyomdászok közül valaki ily módon torolta meg az elhunyt ellene elkövetett bunkóságait. A sors szeszélyes, a sors kiszámíthatatlan, nem tudni, mikor áll bosszút az emberen – vonta le a megfellebbezhetetlennek vélt következtetést története végén.