Ki áll Románia útjában?

Ez idő szerint - különösen Johannis államelnök történelmi sikerként emlegetett washingtoni látogatása után, ahol a kommentárok szerint Trump egyenlő partnerként fogadta - egyetlen dolog bántja a román politikusokat: hogy Románia nem az USA 51. tagállama. Bukaresti politikacsinálók őszinte bánatára ehhez Puerto Rico pillanatnyilag közelebb áll. Már csak ilyen a földrajz, olyan áthághatatlan határokat állít a valóságtól elrugaszkodott román politikusok elé, amelyektől azok képtelenek elvonatkoztatni. Pedig - ezt tanulgatjuk már jó ideje -, ha van politikus, akit céljainak követésében nem zavar sem igazság, sem erkölcs, akkor azt Bukarestben tanácsos keresni. Az előző államfő, Traian Basescu Románia külpolitikáját az USA-hoz, s főleg a NATO-hoz érdekeihez kapcsolta, olyannyira, hogy úgy tűnt - ezen dolgozott mindenki Bukarestben - számukra Washingtonban kel fel a Nap. A románok - politikusok, közéleti szereplők, közemberek - súlyos orosz- és magyarfóbiája közismert, amiként az is, hogy külpolitikai érdekeik hatékony képviseletét kizárólag egy-egy nagyhatalom uszályában evickélve, semmint saját erejükre támaszkodva képesek elképzelni. Románia eddigi történelme - függetlenné válásától, azaz 1877. május 10-től kezdődően egészen napjainkig - a bizonyíték arra, hogy ez mindeddig sikerült. Azért azon is érdemes lenne elgondolkodni, milyen lelki, erkölcsi, szellemi “környülállások” következményeként válhatott Románia a XX. század európai történelmének egyértelmű győztesévé, s Magyarország a legnagyobb vesztesévé. Az önvizsgálatot, az önmagával való őszinte szembenézést, az önrevíziót egyetlen nép, nemzet sem spórolhatja meg, feltéve, ha hosszú életű akar maradni a világ eme téveszméktől, kényszerképzetektől, fantazmagóriáktól gyötört tájékán. Amely nép, nemzet nem ismeri a múltját, vagy rosszul ismeri azt, az a jelenre vonatkozóan is helytelen következményeket von le, ami aztán kedvezőtlenül befolyásolja a jövőjét is. Mindez annak kapcsán jut eszembe, hogy a minap olvastam az egykori román államfő tanácsosának Románia geopolitikai helyzetét értelmező eszmefuttatását. A szerző, miután nyomatékosította, hogy a bukaresti külpolitika kizárólagos igazodási pontjait az USA, valamint Németország és Franciaország jelenti, sajnálkozásának adott hangot, hogy a földrajzi valóság arra kényszeríti Romániát, hogy tudomásul vegye a V4-eket. Különösen az fáj a szerzőnek, hogy bár “a földrajz és az európai szomszédság miatt Európa magja felé magyar szomszédainkon, a visegrádi térség államain keresztül vezet az út. Sőt, szárazföldön még a Schengen-övezetbe is a Magyarországgal meglévő nyugati határunkon keresztül tudunk belépni”. Innen már nem nehéz eljutnia odáig, hogy kimondja: “amikor a szomszédaid dekonstruktivista értelemben beszélnek reform-elvárásokról, európai szankcióformák célpontjaivá válnak és azzal vádolják a Nyugatot, Macron Franciaországát, hogy nem szeretik Közép-Európát, akkor sérül Románia esélye is arra, hogy bekerüljön az európai magba”. Tetszik érteni? Ha nem, leírom: Románia számára az Orbán Viktor vezette Magyarország jelenti a legfőbb akadályt abban, hogy gond nélkül belesimulhasson a nagy európai uniós “harmóniába”.