Akkor most győztünk vagy vesztettünk?

Bevallom: szerda este, a “tüntetés” óta forrt bennem az indulat, ezért is halogattam az írást. Aztán a csütörtöki történések, különösen a pénteki hivatalos bejelentés, mely szerint a Maros megyei tanfelügyelőség a Bolyai Farkas Gimnázium ernyője alá sorolta a Római Katolikus Gimnáziumot - hogy a cikluskezdő osztályok indulhatnak-e, még nem tudni -, némileg enyhítette a kedvezőtlen összbenyomást. Most már - ha ez valakit megnyugtat - a félig üres vagy félig tele pohár dilemmája előtt állunk. A szerda estére visszakanyarodva, nagy várokozás előzte meg a tüntetést, a Duna tévé erdélyi munkatársa a következőképpen harangozta be az eseményt: “ezreket várnak szerdán, szeptember 6-án délután a Marosvásárhelyi Római Katolikus Líceum védelmében szervezett utcai megmozdulásra a város főterére”. A szervezők, az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány is 4-5 ezres tömegre számított. Voltak, köztük magam is, akik titokban sokkal többre. Végül, a legjobb indulattal számolva is, úgy háromezren gyűltek össze. Annak is megközelítőleg egyharmada a Székelyföldről, illetve a szomszédos megyék településeiről. Ezek szerint mindössze kétezer vásárhelyit - a közel hatvanezerből - érdekelt annyira az iskola sorsa, hogy érdemesnek tartsa személyes jelenlétével támogatni az ügyet. Mondom, már ennyi is elegendő lett volna az elkeseredéshez, amiként a tehetetlen dühhöz is, de a Státus emberei - akik kiszorították a szervezésből a legérintettebbeket, a napokig a helyszínen demonstráló szülőket - megfejelték ezt magával a tüntetés módjával: sikerült annyira jólneveltre fogniuk a figurát, hogy inkább hasonlított valami zenés-verses előadáshoz, mint tiltakozó megmozduláshoz. Miközben az alapítványi elnök folyton a székelység katona nemzet mivoltára apellálva intette fegyelmezettségre, visszafogottságra a résztvevőket. Ebből következően énekeltek, szavaltak, imádkoztak a “népek”, s ha nincs a végzős diáklány beszéde, tán arra is sor került volna, hogy bocsánatot kérjenek, amiért egyáltalán létezünk. Hát így tiltakoztunk mi, álltunk ki jogainkért az Úr 2017-dik évének őszén. Pedig hát a tüntetés napján kelt szárnyra a hír, hogy az iskolaügy miatt szerdán berendelték a Külgazdasági és Külügyminisztériumba Románia magyarországi nagykövetét. Rögzítsük: ilyen határozott diplomáciai lépést érdekünkben a magyar kormányzat régen tett, már-már zsarolásként is minősíthető az a mód, ahogyan a helyzet rendezését próbálja kikényszeríteni a román hatalomtól, miután a békésebb hangvételű felszólítások eredménytelennek bizonyultak. És erre mi, az érintettek képtelenek vagyunk kiállni önmagunkért. Mert bárhonnan is nézzük, a dolog úgy fest, hogy nem kellőképpen fontos nekünk az iskola. Az az igazság, hogy egy komolyabb kosárlabda-mérkőzésre is kimennek annyian, mint amennyien az iskola melletti tüntetésen voltak. Akkor most győztünk vagy vesztettünk? - kérdezhetné bárki. Attól függ, honnan nézzük. Azok után, hogy tüntettünk is meg nem is, győztünk is meg nem is, egyvalami világos: a római katolikus iskola önálló jogi személyként nem létezik. Nem hiszem, hogy ez az a végkifejlet, ami után vágytunk. És még valami: mialatt a magyar külügy, bizonyos kellemetlen konfliktusokat is felvállalva, érdekünkben éppen “megzsarolja” a román felet, azalatt az RMDSZ a jogainkat sértő jelenlegi kormánykoalícióval kötött együttműködési szerződés meghosszabbításáról tárgyal. Érti ezt valaki?