A bosszú

Akiben nem működik teljes gőzzel az igazságérzet, annak nem ajánlom, hogy újságírásra adja a fejét – magyarázta fiatalabb kollégájának, majd azt is hozzátette: ez ugyan még nem elegendő ahhoz, hogy vigye is valamire a pályán, némi íráskészséggel megtoldva azonban már nem reménytelen a próbálkozás. Az tagadhatatlan, fejlett igazságérzettel áldotta – vagy verte? – meg a sors, ami már gyermekkorában mutatkozott. Első ízben akkor, amikor elemistaként véletlenül fültanúja volt annak, ahogyan egy vetélkedő zsűritagjai még a vonaton megegyeztek abban, hogy a rendező iskola tanulójának ítélik a fődíjat. Az eset teljesen kiborította, be is jelentette a tancinak, hogy semmi értelme az egésznek, ha már előre eldöntik, ki a győztes. Nem is vett részt a vetélkedőn. Aztán már ifjú focistaként tapasztalhatta meg, milyen, amikor kettős mércével mérnek. A hadsereghez tartozó sportegyesület csapatában igen komolyan vették az egészséges etnikai egyensúlyt, olyannyira, hogy a bővített korosztályos válogatott keretbe nem őt küldték, hanem egy, a többségi nemzethez tartozó, nálánál gyengébb képességű csapattársát. Kezdetben kevesebbet, és jóval nehezebben írt. Az anyaggyűjtést is körülményesebben végezte, volt eset, hogy riporterként kétszer is visszatért egy-egy helyszínre. Ez többnyire a pályakezdőkre jellemző. Amikor már rutinosabban mozgott a pályán, egy-egy kiszállás alkalmával igyekezett több legyet ütni egy csapásra, azaz több későbbi cikkhez szükséges információt, nyersanyagot összegyűjteni. Jólesett a pozitív olvasói visszajelzés, de nem elsősorban ez motiválta, hajtotta munkájában. – A valóság nem fehér és fekete, hanem sokszínű, árnyalatokban tobzódó, az élet alapvető kérdéseire adandó válaszunk azonban csak kétféle lehet: igen vagy nem – magyarázta. Azt pedig az igazi újságírónak feltétel nélkül ki kell mondania, vállalva a tévedés kockázatát is. – Tévedni szabad, nem őszintének lenni nem szabad – foglalta össze. Amióta áttért a publicisztikára, éberen figyelte, s keményen bírálta a politikusokat, akik két parlamenti vagy önkormányzati mandátum után, már hajlamosak elfelejteni, honnan indultak. Lenézik, semmibe veszik, megalázzák a választóikat. Egy ilyen pökhendi törvényhozóval gyűlt meg a baja. Egy választási kampányban általa ”kiosztott” jelölt bosszúja érte utól: a laptulajdonosra kifejtett politikai nyomásra kirúgták a laptól. Ekkor érezte először, hogy ritkul körülötte a levegő, az adott körülmények között alig találna olyan szerkesztőséget, ahol szívesen látnák. Ha nehezen is, de kiheverte az esetet, s új munkehelyén, a frissen indult hírportálnál is ott folytatta, ahol korábban abbahagyta. Egy idő után azonban úgy érezte, szélmalomharcot vív, munkája hatástalan: a kutya ugat, a karaván halad. Ekkor vágott bele a tárcaírásba.