Marosvásárhely: Méghogy elmagyarosítják…

Ahogyan közeledünk az 1918-as Gyulafehérvári Nagygyűlés századik évfordulójának időpontjához, egyre erősödik a média és politikum bizonyos részében a beteges román nacionalizmus, ami többnyire kéz a kézben jár a zsigeri magyargyűlölettel. Ilyenkor nem kerülhetjük meg, hogy ne idézzük, hogyan vélekedett Illyés Gyula a kérdésről: patrióta az, aki

jogot véd

, soviniszta az, aki

jogot sért

. Ha pedig emlékeztetünk arra is, hogy mindenki

joga

addig terjed

,

amíg más jogait nem sérti

vele, nos, akkor talán világossá is tettük, hogyan, miként értelmezzük jog és patriotizmus összefüggését, kölcsönhatását. Egy biztos: önkorlátozás nélkül nincs jog, jogtisztelet nélkül nincs hazafiság. Mindez a

Marosvásárhely: Nem fejlesztjük, ellenben elmagyarosítjuk

címmel az egyik – nem írom ide a nevét, úgyis kitalálják – vásárhelyi román nyelvű napilapban megjelent dolgozatban írottak kapcsán jut eszembe. A szerző ez esetben is akkorákat lódít, amekkorákat hamis ön- és helyzetismerete, ferde történelemszemlélete, beteges magyargyűlölete alapján csak képes. S amint azt idézett dolgozata és más munkái is bizonyítják. Méghozzá anélkül, hogy a tények ismerete, a valóság tisztelete ebben cseppet is zavarná. Szerzőnk, miután felsorolja a városvezetés minden mulasztását, megállapítván, hogy a fejlődésben bizony lemaradt másoktól, mindent a magyarok nyakába varr, őket okolja minden sikertelenségért.

„Mindezen időszakban az RMDSZ-es tanácsosok tevékenységében nagyon erősen tapasztalható volt a város elmagyarosításáért folytatott elkeseredett harcuk, azon fáradhatatlan politikájuk részeként, mellyel e tekintetben a másik két megye, Hargita és Kovászna fővárosai mellé sorakoztassák fel Marosvásárhelyt, hogy az óhajtott Székelyföld számára homogenizálják ezt a térséget.”

Azt írja, tapasztalata szerint a terv – mármint a város elmagyarosítása – kezd megvalósulni… Az egyáltalán nem zavarja, hogy az 1992-es és a 2011-es népszámlálás között eltelt közel két évtized alatt Marosvásárhely magyar nemzetiségű lakosainak a száma 84.793-ról 57.362-re, arányaiban 51,4 százalékról 44,9-re csökkent. A románoké pedig ugyanebben a periódusban 46,1 százalékról 51,9-re nőtt. Hát ennyit a dolgozat szerzője által emlegetett elmagyarosításról… Emberünk megmondja azt is, hogyan kellene megoldani a problémát. Hát persze, hogy a tengerentúli Nagy Testvért emlegeti példakánt:

„Ha az annyira különböző amerikaiaknak sikerül egységeseknek lenniük és megőrizniük az államiság erejét, kizárólag az alkotmányra támaszkodva, melyet szentírásként tartanak be, akkor tegyünk így mi is, legfőbb törvényi hatalmat adva Románia alkotmányának az ország egész területén. Ha pedig a 13. cikkelyben az áll, hogy Romániában a román nyelv a köztereken forgalmi és megjelenési joggal rendelkező egyedüli hivatalos nyelv és punktum, akkor mindenféle egyéb filozofálgatások nélkül így is járjunk el!”

Azt viszont elfelejti hozzátenni, hogy egyes déli államokban – példakánt most csak Floridát említem – hiába az angol a hivatalos nyelv, a spanyol szinte teljesen kiszorította a mindennapi életből, ismerete nélkül ma már lehetetlen boldogulni… Ennyit a tények, a valóság tiszteletéről… Arról nem is szólva, hogy az alkotmány nem Szentírás – még Románia alkotmánya sem! -, azt időnként a változó valóság követelményeihez szokták igazítani… És végül: ha szerzőnk az általunk jelzett kérdésekben téved vagy szándékosan csúsztat, mi a garancia arra, hogy máskor nem ezt teszi?