Jó magyarok
„Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan.” (Tamási Áron)
Hiába reménykedtünk titkon abban, hogy a román legfelsőbb bíróság keddi tárgyalásán, kellő bizonyítékok hiányában, ejti a „székely terroristák” – Beke István és Szőcs Zoltán – elleni bűnvádat, s a két elítéltet szabadlábra helyezi. Hogy az említett reménykedésben mennyi volt a kötelező kincstári optimizmus, s mennyi a józan, megalapozott bizakodás, nos, azt könnyen eldöntheti ki-ki maga. Mindenesetre szegényebbek lettünk egy illúzióval, s talán józanabbak is – legalábbis valós esélyeinket illetően.
Az eset csak megerősítette a sokunk által osztott véleményt, hogy a román-magyar viszonyban semmi új a nap alatt: a mindenkori bukaresti hatalom állandó veszélyforrásként tekint a magyarokra. Igen, az egységes és oszthatatlan román nemzetállam szemszögéből tekintve mi, magyarok a legfőbb kockázati tényezőt jelentjük. Ebből következően ekként is kezelnek. A titkosszolgálatok, ügyészségek, bíróságok körmönfont együttműködését bizonyítja mind a székely terrorper, mind a szimbólumhasználatért és magyar nyelvű feliratozásért a székelyföldi önkormányzatok vezetőire kirótt aránytalanul magas bírságok végtelenné nyúló sora.
Közismert, hogy a román politikusok minduntalan azt hangoztatják – sokszor el is hiszik nekik, mint például az egyik amerikai elnök a kilencvenes években –, hogy Romániában a kisebbségi kérdés – beleértve a magyart – megoldottnak tekinthető. Miközben jól tudják: a magyar kérdés csak akkor tekinthető majd megoldottnak, ha már egyáltalán nem lesznek magyarok Romániában. Tehát ez lenne a végső cél, ezt követik jobb ügyhöz méltó kitartással. Legnagyobb bánatuk, hogy száz esztendővel Erdély bekebelezése után, minden kétségbeesett próbálkozásuk ellenére, még mindig élnek itt vagy másfél milliónyian – természetesen magyarok – , akik sehogy sem akarnak beolvadni.
Ezek után adódik a kérdés: ki számít – román szemszögből tekintve persze – jó magyarnak? Gondolom, elsősorban az, aki szó nélkül belenyugszik abba a természetellenes helyzetbe, hogy másodrendű állampolgárként kezelik. Mármint a románok. Továbbá jó magyar az, aki nem követel egyenlő elbánást sem a törvényalkotó, sem a végrehajtó, sem a jogszolgáltató részéről. Jó magyar az, aki tudja a helyét, ezért nem szól egy szót sem, nem tiltakozik, ha hátrányos megkülönböztetésben részesítik. Jó magyar az, aki nem él anyanyelvhasználati jogával, még akkor sem, ha törvény biztosítaná azt. Jó magyar az, aki tiszteletben tartja a többségiek nemzeti érzékenységét, még akkor is, ha azzal saját nemzeti érzékenysége sérül. Jó magyar az, aki némán eltűri, hogy hozzá nem értést mímelve előre megfontolt szándékkal megsemmisítsék az ősei által létrehozott értékeket, hogy megfosszák hagyományos építészeti jellegétől a nemzettársaik által (is) lakott településeket. Jó magyar az, aki nem ragaszkodik ahhoz, hogy anyanyelvét értő, beszélő orvosok gyógyítsák. Jó magyar az, akinek nem fontos, hogy óvodától az egyetemig anyanyelvén tanulhassanak gyerekei.
Ezek után egyértelmű: az, aki román szempontból jó magyarnak számít(hatna), már nem is igazán tekinthető magyarnak. Azaz: olyan állat nincs is.
Ha netán mégis, akkor az renegát.
