Összetartozni? Kivel igen, kivel nem!

Nemzeti emléknap a mai, az 1920-as trianoni békeszerződés aláírásának évfordulójára emlékeztető. 2010 óta van ez így, amikor is az Országgyűlés törvény által kinyilvánította: „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”.

Az elszakított nemzetrészekhez tartozók számára – bár vannak szerencsétlen kivételek – valamiféle erkölcsi jóvátételt jelent ez, különösen a magyar állampolgárság fel-, illetve visszavételének lehetőségével kiegészítve. Elismerem, lehet valaki önérzetes magyar ember magyar igazolvány, illetve magyar állampolgárság nélkül is, de a közjogilag egységes magyar nemzet része aligha. Akinek az állampolgárság nem fontos – még jelképesen sem –, az szerintem magánemberként lehet érdekes, közügyekben viszont mellékes a véleménye. Azt viszont sose feledjük: „aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan”.

Mielőtt azzal vádolnának, hogy önkényesen kirekesztek bárkit is, előrebocsátom: a legmesszebbmenőkig osztom Illyés Gyula véleményét: magyar az, aki annak vallja magát. A magyarsághoz való tartozás elsősorban vállalás és csak utána származás kérdése. A nap aktualitásánál maradva: magyar az, akinek fáj Trianon. Egyszer talán az is tisztázást nyer, hogy kitől származik a mondás – Illyéstől vagy Karinthy Frigyestől, esetleg valaki mástól –, de legyen bárki is a kiötlője: telitalálat.

Akiknek nem fáj Trianon – vannak ilyenek közvetlen környezetünkben is –, azokkal semmiféle összetartozásról, netán összefogásról – hogy az éppen zárult EP-választások agyon koptatott szlogenjére utaljak – a magam részéről szó sem lehet. Akik nem népben, nemzetben gondolkodnak, azok, ha nem is ellenségeim, de ellenfeleim nékem, azokkal semmiféle közösséget nem vállalok. Sem most, sem máskor. Mással mindenkivel.